Még mondja valaki, hogy Orbán Viktor nem fejlődik. Dehogynem: október 23-án úgy beszélt 1956-ról, a forradalomról, hogy lényegében nem arról szónokolt. A hallgatóság már az első mondatok után érezte, hogy amit hall, az voltaképpen nem a múltról szól, sokkal inkább egy paternalisztikus megközelítése a mának. Hogy eközben a háztetőkön mesterlövészek hasaltak, a Millenáris bejáratánál pedig kokárdákat árultak, Orbán fényképével a közepén, csak foszlányokban emlékeztetett a régmúlt időkre; akkoriban nem voltak mesterlövészek, kokárda sem, legfeljebb a képek, egy- személyi kultuszos idők fényképei.
A miniszterelnök úgy beszélt ’56-ról, hogy rávezessen bennünket a mára. Hogy ma ugyanaz van, mint akkor: egy elnyomó birodalom, amelyet magyar kollaboránsokkal működtet a „szovjet”. És ez van 2024-ben is, tudtuk, hogy a Vezér ide fog kilyukadni: a brüsszeli birodalom, amely Magyar Péter révén – a nevet nem mondta ki – akarja érvényesíteni akaratát. Akkor a szovjetek, most az EU ültetne bábkormányt a magyarok nyakába. Márpedig a magyar történelem és ’56 tanulsága is az, hogy a magyarok nem tűrik a rabigát.
Orbánnak három fontos üzenete volt 1956 kapcsán:
a mi magyarok nacionalista zenéje, a háború – nota bene: a világháború veszélye, amelybe nem engedi, hogy belerángassa a birodalom az országot, és hogy „no pasaran!”, azaz Brüsszel nem törhet át, hiába talált erre megfelelő alanyt Magyar Péter személyében.
(Ez azért újdonság: lényegében először nevezte valóságos ellenzéknek a Tisza Pártot, még ha az EU – Manfred Weber – ölebe is az elnöke –, először érződött, hogy új kihívóval áll szemben. Sehol egy gyurcsányozás, sehol egy lenéző, gúnyolódó mondat…)
A három üzenet ott ér össze a Fidesz elnökénél, hogy veszélyben a haza, és a hazát csakis ő képes megvédeni, az új ellenzék kiszolgáltatja az országot, csak most nem a szovjeteknek, hanem Brüsszelnek, és ez az ellenzék – az új! – belevinné a magyarokat a világháborúba. Olyannyira, hogy felvonulási területként átengedné az országot a nyugati hadaknak.
Hogy ehhez képest mit kerestek a mesterlövészek a háztetőkön, igazán nem tudom, de mindegy is. Nem ülök fel annak a rémhírnek, hogy merényletet készítenek elő Orbán ellen, és azt sem gondolnám komolyan, hogy nekünk Brüsszeltől kell tartanunk. Márpedig Orbán ezt a veszélyt rajzolta fel az ő magyarjainak – lássuk be: nincsenek kevesen –, amely veszélyt itt és most el kell hárítani. A helyzet, állította, pontosan olyan, mint ’56-ban: akkor is csak átmenetileg győzhetett Góliát, a történet vége mindig az volt a történelmünk során, hogy Dávid kerekedett felül. Akkor is, ha mindig akadtak kollaboránsok.
Azzal kezdtem, hogy Orbán igenis fejlődik. Most éppen az ellenségkép erősítésében, annak elhitetésében, hogy itt újra külső erők akarják elnyomni a magyar nemzetet, mégpedig pont úgy, mint ’56-ban: bábkormányt helyeznének a hatalomba. Mellesleg ezt a gondolatot nevezhetném komolytalannak is, ha nem jutna eszembe, hogy van már olyan közvélemény-kutatás, amely a vesztesek között említi a Fideszt. Ha innen nézek Orbánra, hallgatom a beszédét már kezdek félni a kormányváltástól. Az utcán ők tényleg erősek.