Mielőtt leültem volna megírni a heti beugrót, bevetettem az ágyakat, sepregettem és kipakoltam a mosogatót. Csak kipakolni szoktam, mert a nejem szerint én rosszul (helypazarlóan) rakom be a tányérokat és lábasokat (szerintem ő meg logikátlanul), így aztán a hosszú veszekedéseket és a válást kerülendő, végül ezt is kettévágtuk. Rendszeresen főzni is szoktam, olyannyira, hogy már a tízéves kisfiúnk is kedvet kapott hozzá, hiszen nap mint nap látja, hogy ez milyen klassz foglalatosság, így például ma ő főzi az ebédet. Fogalmunk sincs, hogy mi sül ki belőle (egy Youtube-videó adja a receptet), nem árulta el csak a hozzávalókat, de izgatottan várjuk.
Nem dicsekvésként írom mindezt. Korábban még el-elhencegtem a nejemnek azzal, ha szép rendet raktam a lakásban, amikor ő távol volt, büszkén álltam a nappali sarkában és vártam a jól megérdemelt dicséretet, amíg egy alkalommal a lehető legkijózanítóbb hangon meg nem kérdezte: de hát nem ez a normális? Nem az az alap, hogy tisztán tartjuk a lakást, és hogy ebbe mindenki besegít? És ha ez a normál menetrend, akkor miért kellene valakit ezért úgy megdicsérni, mintha épp lovaggá ütnék a frissen porszívózott szőnyegen.
Onnan jut mindez eszembe, hogy a minap nagyot futott az a szülés előtt álló nőknek szóló tájékoztató füzet, amelyben a következő javallat szerepel a kórházba készülő kismamáknak: „Gondoskodjunk előre Apáról is! Nem árt felkészülni otthonra több napi étellel és néhány kivasalt inggel.” Nem hinném, hogy különösebben magyarázni kell, hogy milyen világképet sugall ez a jótanácsnak tűnő, valójában burkolt utasítás.
Annak idején egy finn könyvet szerkesztettem, amely a sisu fogalmát próbálta elmagyarázni a skandináv életmódra vágyó magyar olvasóknak. Volt benne egy interjú egy teljesen átlagos házaspárról, és ők a lehető legtermészetesebben magyarázták el, hogy nálunk otthon nincs „női” meg „férfi” munka, mindig az végzi el az adott feladatot (pl. teregetés), aki épp ott van és van rá ideje. A könyvecske célozgatott is arra, hogy az általunk is irigyelt skandináv jólét egyik nem annyira feltűnő összetevője az így felfogott munkamegosztás nők és férfiak között. Ez köszön vissza a politikában, bérezésben és a társadalom minden színterén. És bizony a gyerekek ezt a mintát látják, ezt viszik tovább, ez lesz a – dicséretet nem igénylő – norma.
Csakhogy nálunk a „női princípium” dolga alapvetően a szülés, az Apáról való gondoskodás (már a maníros nagybetűtől is megőrülök), miközben Apa igazgatja a világot, és dönt olykor a női princípium helyett is. Vagy ha nem is dönt, akkor a nevében beszél. Ezt adjuk át a lányaiknak és a fiainknak, meg azt a magyar zsákutcát, ami ezzel jár, és ahol már évtizedek óta forgolódunk, de még nem sikerült megtalálni a kijáratot. Ez a mentalitás a NER egyik alappillére, erről árulkodnak olyan megejtő őszinteséggel ezek a tájékoztató füzetek. És persze a mindennapjaink. Mert ez nem nyelvbotlás, nem pillanatnyi elmezavar, hanem maga az esszencia. A színtiszta, éteri középkor.