- Köves József: Igen, itt van

Mindig így ültünk már évtizedek óta,
s néztünk esténként a televízióra.
Én a fotelben ülve, ő a kanapén
elnyúlva, lestük a híradót ő meg én.
Kommentáltam, mit láttam, szenvedélyesen,
ő nyugtatott, féltett, megfogta fél kezem,
gyöngéd simítását most odaképzelem
és érzem, itt van ő még mindig énvelem.

Igen, itt van. Néha szobájába lépek,
s elnézem a falon azt a régi képet.
Azon a fotón egy régi-régi nyár van,
s a nyárban boldogság: együtt vagyunk hárman.
Lássátok és nézzétek, milyen szép család!
Szinte érezni a táj puha illatát.
De most tél van, jeges szél tombol a parkban,
s nem jön tavasz többé, mormolom zavartan.

Mintha hallanák, hogy magamban beszélek,
megváltoznak most a falak és a fények,
szekrényajtó nyílik, ruháit mutatja.
Jelentkezik sok szép kendője, kalapja,
a fehér zoknik, miket én húztam lábára,
mind itt van még most is, visszajöttét várva.
Visszajöttét várja, de persze, hiába.

És mert nem jön, most majd én megyek utána.