Leült az asztalhoz, nem akart leírni semmit. Minek az ilyeneket leírni, senkit nem érdekelnek, meg egyébként is legfeljebb egy naplóba illene bele ez az emlék, nem ér meg ez egy szöveget, nem ér ennyit egy kamasz fájdalma, írta. Csak furcsa emléktöredékei maradtak, szándékosan elrejtette előle a részleteket az agya. Mégiscsak eltelt azóta nyolc év. El sem tudta kezdeni a szöveget, idegesen törölte ki az esetlen mondatokat. Csukott szemmel próbált előcsalogatni néhány dolgot, de nem jutott eszébe semmi. Csak arra tudott gondolni, hogy akkor még gyerek volt, és egy gyereknek nincs semmije. Főleg szavai nincsenek. Hiába akart annak idején gyászolni, úgy, ahogyan a felnőttek, hiába akart részt venni abban a közös, megnyugtató összezárásban, nem tehette.
Amíg meg nem kapta a telefonhívást arról, hogy meghalt, akit szeretett, azt hitte, a halál az valami furcsa manipuláció, elcsépelt eszköz a bestsellerekben, ami azonnal kiváltja a részvétet az olvasóból. A halál nem tud átszivárogni a valóságba. Csak fiktív lehet. De aztán felhívták. Hogy akit szeretett, egyszerűen nincs többé. Nem láthatja, nem hallhatja a hangját. Legalább arra a mai napig pontosan emlékszik, milyen volt a hangja, bármikor lejátszhatja a fejében, amikor azt mondja neki a halottja, szereti. Talán csak egyszer mondta ki ennyire konkrétan. Ebben a családban sosem tudta senki szavakba foglalni az érzelmeit.
Azt tudta csak megfogalmazni magában akkor, tizennégy évesen, hogy szeretne ott lenni. Azok között a bútorok, tárgyak között, melyek még őrzik a halottja lenyomatait. Talán még a hajszálai is ott lehetnek a párnáján. Szeretett volna hozzáérni valamihez, amihez a halottja hozzáért, mondjuk a rádiójához, minden este a rádióműsorra aludt el, akit szeretett, írta.
Gyerek volt még, egy tizennégy éves helyett még a felnőttek döntenek. Akkor egyszerűen azt mondták neki, nincs helye. Nem fér be abba a kocsiba, amely elindul a halottja otthonához. Vagy a halottja otthona akkor már a temető volt, írta bizonytalanul. Tehát nem volt helye. Megmondták neki, hogy gyászoljon máshogy, nem úgy, hogy a temetés után néhány héttel megint átutazza az országot, hogy közelebb lehessen a halottjához. Fontosabb volt valaki mást odavinni. Valakit, aki nem is találkozott soha az ő halottjával. Ennélfogva az, akit helyette kellett vinni, nem gyászolni ment oda, írta.
Gyerek volt még, nem emelhetett szót önmagáért. Ez fájt neki a legjobban. Ez a teljes kiszolgáltatottság, melyet most, nyolc évvel később értett meg igazán, mert most tudta összemérni a szabadsággal.
Addig a telefonhívásig egyszerű mindennapjaiban nem volt helye a halálnak. Aztán amikor minden mást kiszorított a halál – evést, ivást, alvást, tehát a legalapvetőbb cselekvéseket, gondolatjelek között, írta –, akkor nem volt helye a saját családjában. Akkor meg lett mondva neki, hogy így kell gyászolnia. Távolról. Akkor lett végérvényesen átadva a helye annak a valakinek, aki nem is látta soha az ő halottját.
Nem volt helye, azóta sincs, írta, és nem tudja, mit csináljon, írta.
Nem akartam ezt leírni, nem ér ez ennyit, írta.
