- Szabó T. Anna: Aki kisebbségi ember, az tudja, hogy többet kell teljesítenie, és annál jobban virul

Aki a kezébe veszi a Vigasz című verseskötetet, és akár végigolvassa, akár csak szemezget belőle, azzal szembesülhet, hogy a veszteség, a gyász ellenére az öröm, a fény ugyanolyan domináns benne, ugyanolyan fajsúllyal van jelen. Mekkora munka, hogy ezek kéz a kézben járjanak? A kötetből úgy tűnik, mintha ez egyszerű, magától értetődő dolog lenne.

Az a jó, hogyha magától értetődik, és szerintem magától értetődik. Cirkuláris a világszemléletem. Alaptudás, hogy ami felkerül, az le is kerül, és aztán vissza. A fény és a sötétség váltakozása is belénk van kódolva, ennek a hite mozgatja az embereket, és a növényeket szerető emberek tudják, hogy a rothadásból lesz az élet, a mag a rothadásból táplálkozik. Ma valahogy azt várjuk magunktól, hogy mindvégig örüljünk. Én olyan ember vagyok, akinek nagyon szélsőséges a fájdalma és az öröme. De szerencsés emberként nagy az örömkészségem, mert gyermekkoromban engedtek és meg is tanítottak nagyon örülni, és maradt bennem valami ebből a gyerekből. Persze a sötétben is megtartani ezt munka, ám nyitva kell hagyni az ajtót. Mint a gyereknél, akinél elűzi a félelmet a résnyi fény. A könyvben megjelenik ez a résből kivilágító fény, ami nem a boldogság csúcsa, hanem egy felemás állapot, mikor tudjuk, hogy sötét van, de tudjuk azt is, lesz még világosság.

A vigasz, ami önmagának is szól, egy folyamat volt, vagy egy fordulat, hirtelen megvilágosodás?

Magától is átfordul néha ez, a legváratlanabb pillanatokban érheti az embert megvilágosodás. Persze készíteni kell rá a lelket. De nagyon örültem, hogy annak idején megtanultam, hogy létezik gyászmunka, hogy a gyász munka, egy türelmes várakozás. Ez nem volt régen annyira evidens. Lassanként meggyőzi magát az ember, vagy megbizonyosodik róla, hogy a hiány az jelenlét. Tóth Evelin énekesnő mesélte, mikor az ő édesanyja meghalt, azt mondták neki: kiapadt a forrásod. Én pont azt akartam megmutatni, hogy ez a forrás kiapadhatatlan. Régen nagyon vigyáztam, a misztikus oldalamat ne toljam előtérbe, hiszen objektív költő vagyok, tudósok családjából származom, magam is PhD-s, és az íráshoz is kell egyfajta eltartás. A szülés és édesanyám elvesztése, amikor megváltozott a léthez való viszonyom. Nem tudom eltartani magamtól. Mindamellett a költő egyfajta sámán is, valamiképp a közösség egy közvetítője. Az a közvetítő, aki a szellemvilággal áll kapcsolatban. Ez a könyv is kicsit a szellemvilág felé közvetít, a gyászon keresztül. Vagyis a gyász mint egy ajtó funkcionál ebben a könyvben, ahonnan ki lehet látni a fényre.

A gyászmunka mintha hozzásegítette volna ahhoz, hogy a teljességet valahogy megsejdítse, nyakon csípje, és át is adja.

Kellett hozzá bátorság, mint életem másik fordulatánál, amikor én lettem anya. Az anyahiány fájdalmát már megpróbáltam elengedni, nem jó, ha a túlvilági emberre úgy emlékszünk, hogy zokogunk, hiszen annyi örömöt adott nekünk. Ha szerettük, ne a fájdalomra emlékezzünk, a veszteség, egy nagyon erős anya alakú hiány persze mindig marad, de arra kell figyelni, hogy azt betöltsük a múlt emlékeivel. Így tudunk jövőt teremteni az elvesztettel való kapcsolatunknak. Én most nagyon is érzem ezt a kapcsolatot, de azért nem kell lerángatni senkit a földre, ha folyamatosan a szellemben élünk, akkor nem tudjuk ellátni a napi teendőinket. Egy nagyon erős anya alakú hiány persze mindig marad.

Van a kötetben egy olyan mondat, hogy a fény meglágyítja az anyagot. Ez lehet pozitív, de akár negatív is. Megint egy paradoxon, amiket, úgy tűnik, ön jól tud működtetni.

Nehezen jutottam el odáig, hogy ezt elfogadjam, mert ugye fekete-fehér van, és könnyen vágják az ember fejéhez, hogy önellentmondó. Pedig szerintem minden gondolkodónak kötelessége ellentmondani magának, magával vitatkozni. A szellem munkásának, tehát az értelmiséginek pláne kötelessége, hogy ne ragadjon bele a maga elveibe, a költőnek meg egyenesen eleme a képlékenység, a hőre lágyuló anyaggá válás. A próteuszi alkat. Már csak azért is, mert aki szavakkal foglalkozik, állandóan belefut a szavak kétértelműségébe. Én állandóan játszom a szavakkal, akaratlanul is bíbelődöm velük. Beleakad az ember egy-egy szóba, és elkezd járni rajta az agya. A minap írt, Eltart című novellámban például azzal játszom, hogy ennek a szónak három értelme van. A szavak nagyon furcsák, hazudnak is és mondhatnak igazat is ugyanabban a minutumban. Egy ilyen világban, ahol létezik tükrözés, ott létezik kettősség, paradoxon, és ha ezt nem fogadjuk el, akkor végünk.

Feltűnő még ebben a kötetben, hogy a téma ellenére mennyi benne a dallam. A dallam is egyfajta kapaszkodó, segít formában tartani? Összetartani, a verset is, ha már a szavak kisiklanak?

Nagyon bízom a zenében mint primer erőben. Mindennek, sírásnak, írásnak, légzésnek, és minden valamirevaló írásnak van egy ritmusa, de a vers az más, azt tényleg a zene tartja, ad értelmet neki. Persze azért is írok formában, mert úgy könnyebb megjegyezni. A másik új könyvemnek a címe Dudorászó. Szükségem van erre a dudorászásra, arra a bizonyos dömdödömre, mert nem a szavak értelme a lényeg, hanem a dudorászás ténye, az éneklés lehetősége, az képes legyőzni a félelmet. Ha félünk, nem tudunk énekelni. Az ének egy vigasz. Amíg gyász van és ordítunk, amíg kaparjuk a bőrünket és verjük a fejünket a falba, addig nem tudunk vigasztalódni, és nem tudunk énekelni. A vers szó, tehát nem kiabálás, nem sírás, nem ordítás. (Én például nem tudtam írni azalatt. Jim Morrisont üvöltöttem.) A gyászoló is siratóasszonyokat fogadott rég, mert nem tudta elénekelni még az egyházi éneket sem. Mert az forma, és akkor még nem tart a formánál. A siratóasszony arra való, hogy formát adjon a gyászoló fájdalmának. Nekem fontos ez: a siratást elvégezni. Vannak konkrétan is olyan versek benne, amiket valakinek vigasztalásul írtam. Régebben is sok gyászverset írtam, így próbáltam elrendezni magamban az elvesztettek hiányát, másrészt megtartani velük a kapcsolatot.

A gyászmunka folyamata kevésbé tetten érhető a kötetben, inkább csak az eredménye, a teljességre való kikacsintás. Annak ellenére, hogy azt mondta, ez a legvallomásosabb, legszemélyesebb kötete, keveset mutat a törmelékből, a fájdalom részből.

Mert nem az a dolgom. Nem a gyász az első, hanem a vigasz. Vigasztalni pedig nem lehet törmelékből. Vagy úgy vigasztalunk, hogy valakit megölelünk, és mindenféle hülyeséget mondunk a fülébe – ahogy a gyereket vigasztaljuk. Az a dudorászás. A gyász azonban túl fájdalmas ehhez, az tényleg összetör. Így ahhoz, hogy vigasztalni tudjunk, előbb össze kell szedegetni széthullott darabjainkat. És a romokból, az emlékek darabjaiból kell építkezni, akár egy mozaikkészítő. Én mindenesetre nem akartam belehalni. És a továbbéléshez össze kellett szednem magam. Találó ez a szó. Szedd össze magad! – kisseprűvel. Vissza kell szerezni az egészséget, vissza az örömet. És ezért van ez a nagy összeszedettség a kötetben – a feszes formák, még a játékosság is. A vigasztaló rímek. Az, hogy egyáltalán létezik rím, ritmus, dallam, már önmagában egy vigasztaló dolog. Erre a slágerek és a huf-huf zenék is jó példák.
Ez a kötet nem traumaköltészet, nem traumaírás. De ettől még énekei nem hazugságok. Én a Lator-iskolához tartozom, az Újhold, Holmi köréhez, a nyugatosok örököse vagyok, így azt tanultam, hogy lehet transzponálni a saját fájdalmat. Nem a törmelék megmutatása a fontos, a prioritásom fent van. Nézhetném a törmeléket, de én felnézős költő vagyok, egy felhőn járó, csillagnéző költő – úgy érzem, nekem ez a dolgom. A reményt lesem, ami a törmelékből ki akar nőni a résekben. Nemrég voltam Nick Cave koncertjén, meghalt két fia, padlón volt, mégis a létrát mutatta az ég és föld között. Ezek a versek is talán visznek valahova.

És az összetört személy, ha valaki mutatja neki a fényt, tud vele mit kezdeni?

Nem muszáj kezdenie vele valamit, de azt hiszem, igénylik mégis a gyászolók, mert a sírfeliratok is erről tanúskodnak. Ha megszűnik az Istennel való kommunikáció, akkor a szerelem és a körülöttünk lévő halál az, ami összeköt valami nem evilágival, mert e kettőben metafizikát, valamiféle titkot tapasztalhatunk. Ebben a tapasztalásban segíthet a vers. Az ének egy megemelt állapota a létezésnek.

A dallamosság és a nyelvvel való játék azt erősíti, hogy az élet is csupán játék, amit nem szabad szem elől téveszteni?

Hosszú ideig tartott, amíg ezt felismertem. Nem volt evidens, mert én nem vagyok egy játékos alkat, a szavakat kivéve. Én nem szeretek játszani, mert az nemcsak könnyedséget jelent, de szabályok betartását is. Szabad kalitka, amibe be vagyunk zárva. Weörestől tanultam ezt, és kell hozzá Weöres hatalmas szabadsága és fityiszmutatása, ami a saját széttöredezett életén, depresszív alkatán győzedelmeskedett, és kiszedte a sötétségből. Mint a Paprikajancsi, amikor a fejével a hóna alatt elszalad. Ez a kötet elég egységes abban, hogy nem igazán porba hulló, hanem kihúzza magát a sötétből, és az életet ünnepli. Legalábbis nagyon igyekszik. Ez a kötet szándékosan szép.

A gyermekverseket tartalmazó Dudorászó mintha párdarabja lenne a Vigasznak. Mindkettő ráolvasásos és örömre buzdító.

Örültetni kell, azt hiszem. Nagyjából párhuzamosan is született a két kötet. Molnár Emesével, aki korábbi kötetemet, az Adventi kalendáriumot is megzenésítette, dolgoztam a koncepción. Mert dudorászni jó, kacarászni jó. A Vigasz abból nőtt ki, amikor Emese anyukája halálára kért egy verset. Ezek a versek sokszor kicsit zsoltárszerűek, felemelők. Nem megnyugtatnak, hanem felemelnek; a megnyugvás kisimít, ez kilök, felfelé húz. Mert hiszen nem vagyok nyugodt egyáltalán. (nevet)

Mi rontjuk el, hogy úgy akarunk kijönni a gyászból, hogy azt hisszük, ezt a kisimulást, a megnyugvást kell keresnünk? Lehet, rossz helyen kapiskálunk a kiúthoz?

Nem tudom, talán. Bár lehet, ez alkat kérdése is. Én mindenesetre egy izgága alkat vagyok, nem tudok elnyugodni. Édesanyám egyszerre van jelen és nincs. Vannincs. Van, mert hiszen nekem van, és nincs, mert objektíven nincs. Ez megint az izgágák vigasza. Ám aki az űrbe vágyik, az rohadt kemény dolgokat fog kapni, körötte minden úgy fog süvíteni, hogy belefájdul minden porcikája, szóval az űr nem egy nyugodt hely. A Nap izzik, a foton mindig mozog. Nekem az izzás kell, a forgószél, a lét örvénye. Nem akarok elsimulni.

+1

A tőkesúly röpít, a teher felemel, írja. Ami nem öl meg, az megerősít, szól a mondás. Mit gondol, a traumák, krízisek valóban növelik az ember erejét, és nem inkább apasztják?

Magam is sokszor használtam ezt a mondást, mert tetszik. Én abban szocializálódtam, hogy a teher alatt nő a pálma – fontos is volt, mert kisebbségben nőttem fel, és a transzilvanizmusban megtanultuk egy életre, a homoknak gyöngyszemmé kell formálódni a kagylóban. Aki kisebbségi ember, az tudja, hogy minél több terhet raknak rá, minél nehezebb, annál többet kell teljesítenie, és annál jobban virul, mindig kiegyenesedik, nem hagyja magát. Másrészről, eleve, ha valami nem ölt meg, önmagában hordja a választ. Durva példával: anyám halt meg, nem én. Nem haltam bele, de nagyon megszenvedtem. Nagyon kétségbe voltam esve, ám nagyobb volt az élni vágyás. Iszonyatos az élni vágyás kényszere. A sötétséggel néztem szembe, viszont nem mentem bele. Az élet erősebb, a fejünkbe nem fér bele a halál. Rájöttem, ha meg akart volna ölni a gyász, megölt volna, de ha egyszer túléltem, élni kell. Ez ilyen egyszerű. Nincs majdnem, nincs „majdnem megölt”: a majdnem az a nem.