Jó néhány évvel ezelőtt megkérdeztem Zbigniew Brzezinskit, a neves külpolitikai szakértőt és volt nemzetbiztonsági főtanácsadót, hogy 1958-ban miért nem változtatta meg oly nehezen kiejthető nevét, elvégre a bíró felajánlotta neki ezt a lehetőséget, amikor amerikai állampolgár lett. „Amerika az egyetlen olyan ország, ahol a Zbigniew Brzezinski név megváltoztatása nélkül is karriert lehet csinálni” – felelte. Így lett Tom Lantos is az alsóház külügyi bizottságának az elnöke. Mások új néven értek el óriási sikereket. Így lett a csehszlovák születésű Körbel lányból Madeleine Albright külügyminiszter vagy a Madách-gimnazista Gróf Andrásból Andrew Grove, az Intel cég alapítója és egyik dúsgazdag tulajdonosa. A történet folytatódik. 2024-ben a republikánus alelnökjelölt felesége indiai származású, a demokraták elnökjelöltjének az anyja szintén Indiából emigrált Amerikába. A siker lehetősége a világ minden tájáról vonz férfiakat és nőket ide, egy szabad országba.
Ez az Amerika az otthonom 1957 óta. Öt felnőtt gyerekem és tizenegy unokám is itt született. Mint apa és nagypapa, aggódom. Mint politikai elemző és amerikai állampolgár, értetlenül állok a jelenség előtt. Hogyan lehet egy ilyen beképzelt, tudatlan és akaratos ember akár másodszor is Amerika elnöke? Nehezemre esik papírra vetni, de ha kedden Donald Trump győz, akkor az általam ismert Amerika alighanem megszűnik létezni. Ha Kamala Harris győz, akkor a helyzet biztatóbb, ugyanakkor igen veszélyes marad. Biztatóbb, mert Harris felelősségteljes és felkészült politikus, gyerekkorából származó empátiája egy „igen rendes ember” benyomását kelti. Megválasztása mégis veszélyt sejtetne, mert Trump – aki már előre csalásról prédikál – minden bizonnyal elutasítaná Harris győzelmét, és az utcára vinné követőit. Egy szó, mint száz: Amerika tartós bajban van, ha Trump győz, de bajban van akkor is, ha Trump veszít.
Ha Trump győz, akkor azok a „felnőttek”, akik előző elnöksége idején még itt-ott korlátozták a hatalmát, és megmondták vagy megsúgták neki, hogy mit tehet, és mit nem, már nem tartanak vele se a Fehér Házba, se a különböző minisztériumokba.
A szakemberek pozícióit lojális seggnyalók veszik át.
Volt alelnöke, Mike Pence bejelentette, hogy nem szavaz rá. Nemzetbiztonsági főtanácsadója, John R. Bolton semleges marad, de a volt elnököt ostoba fráternek hívja. John Kelly tábornok, aki másfél évig Trump kabinetfőnöke volt, egy részletes interjúban számolt be Trump Hitler iránti tiszteletéről. Kelly szerint Trump kifogásolta, hogy tábornokai nem szolgálták őt olyan lojálisan, ahogy azt szerinte Hitler generálisai tették. Egy másik tábornok, Mark Milley – a legmagasabb rangú katona, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke volt Trump alatt – kijelentette, hogy egy „Reichstag-pillanattól” fél – némi joggal, mert elnöksége idején Trump az „áruló” tábornokok kivégzését emlegette.
A Trump-ellenes lista rendkívül hosszú. 80 Nobel-díjas kutató, több száz nemzetbiztonsági szakértő és hivatalnok sorakozott föl a volt elnök újraválasztása ellen. Trump utolsó minisztereinek több mint a fele – csupa republikánus vagy hivatásos katona – bejelentette, hogy vagy Harrisre szavaz vagy nem szavaz senkire. Akik tehát ismerték a volt elnököt, attól tartanak, hogy az amerikai demokráciát felcseréli egy az Egyesült Államokban eddig ismeretlen parancsuralmi rendszerrel. Trump mint üzletember – mondják – ahhoz van hozzászokva, hogy ő utasít, ő parancsol, a beosztottak pedig végrehajtják utasításait. A demokrácia türelmet igényel; Trump türelmetlen. A demokrácia a hatalom megosztásával jár. Amerikában az elnök nem mindenható, pláne nem szent, az alkotmány az. Az alkotmány az amerikai demokrácia alapvető, elvben megkerülhetetlen tényezője, és ez az az elv, amit Trump nem akart és most sem tud magáévá tenni. Uralkodni akar, nem vezetni. Ezért irigyli és kedveli Vlagyimir Putyint. Neki hitt, nem a saját hírszerzőinek. Saját kifejezésével élve „szerelmes levelet” váltott Kim Dzsongunnal, Észak-Korea kommunista diktátorával, és ezt mutogatta büszkén, unos-untalan a Fehér Házban.
Ha Trump győz, akkor arra kell számítani, hogy a kampány során elhangzott ígéreteinek és fenyegetéseinek egy részét megvalósítja. Amerika ellenségei itthon, azaz Amerikában vannak, nem külföldön – mondja gyakran –, és velük le kell számolni. Nem elszámolni, hanem leszámolni.
Bevándorlók tízmillióit – illegális, legális, ezt nem lehet tudni – tervezi deportálni; ők feltételezhetően barna és fekete bőrűek, nem fehér bőrű európaiak. A híres magánegyetemek, köztük elsősorban a Harvard adókedvezményét megszüntetné, mert a tanári kar szerinte túlságosan baloldali. Kirohanásai a média ellen azt sugallják, hogy a sajtó szabadsága – az amerikai demokrácia legimponálóbb része – veszélyben lesz, különösen a nagy televíziós hálózatok. Igaz, Trump zavaros beszédeiből inkább az derül ki, hogy mit ellenez, az kevésbé, hogy milyen új, konstruktív programot valósítana meg.
Néha nem is lehet tudni, hogy miről beszél. Az egyik, majdnem kétórás októberi kampányszónoklatában tíz percig beszélt a néhai híres golfjátékos, Arnold Palmer péniszéről. Mondandójának szó szerint nem volt se füle, se farka. Joggal gondolják sokan, hogy nem teljesen normális vagy legalábbis szenilis.
Ha Trump veszít, akkor az mindig azért van, mert a másik oldal csalt. Erre lehet számítani most is. A kampány során a riporterek sokszor rákérdeztek: mi lesz, ha Harris győz? Félreáll? Részt vesz Harris beiktatásán? Trump válasza mindig ugyanaz: „Igen, ha a választás szabad lesz, és minden csalástól mentes.” Ez jól hangzik, de eddig még se hosszú üzleti élete, se rövid politikusi pályafutása során nem élt meg olyan vereséget, amelyet ne csalással magyarázott volna. Biztosra lehet venni, hogy Harris győzelme esetén Trump és követői elutasítják az eredményt, és megnehezítik vagy talán meg is hiúsítják, hogy a győztes beköltözzön a Fehér Házba.
Becslésem szerint ilyen körülmények között Trump 70 milliós szavazótáborából egy százalék, azaz mintegy 700 000 radikális, szélsőséges trumpista vele tart, az utcára megy, és talán fegyvert is fog.
160 éve először egy új polgárháború sem elképzelhetetlen. Ez persze találgatás. Nem tudni ugyanis, hogy például a Trumphoz hűséges milíciák mit terveznek, mint ahogy azt sem, hogy a Biden-adminisztráció milyen ellenlépésekre készül. Nem lehet tudni, hogy Biden, aki elnök marad január 20-ig, mozgósítja-e például a katonaságot – és ha igen, ki kivel tart egy esetleges békés átmenet hiányában. Más szóval: mi lesz a novemberi választás és a januári elnöki beiktatás közötti időszakban? Jó jel, hogy a nyugalmazott tengerészgyalogos-tábornok, John Kelly, aki Trump bizalmi emberének számított, nyíltan fasisztának bélyegezte a volt elnököt. Több magas rangú kollégája alighanem hasonlóan gondolkodik. De nem mind.
Amerika és az Amerikával szimpatizáló nagyvilág számára jobb, sokkal jobb lenne, ha Harris győzne, de esetleges győzelmét korai lenne ünnepelni kedd éjszaka, rögtön a választás után. Ez a választás más, mint George W. Bush és a nagyvonalú Al Gore közötti (2000); a nagyvonalú John McCain és Barack Obama közötti (2008); vagy éppenséggel Trump és a nagyvonalú Hillary Clinton (2016) közötti volt. Gore, McCain és Clinton mind elismerte vereségét és gratulált a győztesnek. 2024 más lesz. Ha Harris győz, Trump és követőinek többsége, beleértve számos fegyveres milíciát, várhatóan az eredmény megváltoztatására irányuló bírósági beadványokkal kezdi, és ki tudja, mivel folytatja.
Nehéz elképzelni, hogy az amerikai társadalom egésze miként reagál a demokratikus rend válságára. Nyilván lennének, akik megalkudnak és lennének, akik ellenállnak.
1963-ban, amikor tanítani kezdtem egy New York-i egyetemen, megdöbbenve láttam, hogy új kollégáim közül többen még mindig mennyire féltek az „Amerika-ellenesség” Joseph McCarthy szenátor által fémjelzett vádaktól annak ellenére, hogy McCarthy már évekkel előtte eltűnt a politikai porondról és az élők sorából is. Most is lennének, akik félnek, megalkudnak vagy félreállnak.
Hogy is lehetne másképp? Minden nép feltételezi, hogy harcolni kell – és harcolni fog – a diktatúra ellen, ám ez gyakran nem így alakul. Sok az ellenkező példa. Gondoljunk csak a kollaboráns Vichy-Franciaországra a II. világháborúban! No és 1956 csodálatos fellendülése után mekkora volt a Kádár-rendszer aktív ellenzéke? Mekkora most Putyin aktív ellenzéke?
Közel sem biztos, hogy az amerikaiak egyedülállóan hosszú demokratikus tradíciója garantálja a sikeres fellépést egy lehetséges parancsuralmi rendszer ellen.
A The Washington Post és a The Los Angeles Times gazdag tulajdonosai, féltve szerződéseiket a szövetségi kormánnyal, máris megtiltották a két lap véleményrovatának, hogy közöljék a Harrist támogató szerkesztőségi cikkeiket, bár a rovat tagjai továbbra is azt írhatnak, amit akarnak, a saját nevük alatt. A városok vezetői és lakosai, mint Európában, itt is a liberális demokrácia mellett törnek lándzsát. Máshol az emberek nagy része – kivéve a humán értelmiséget – előbb-utóbb hozzászokhat egy Trump által irányított új rendhez, amely kevésbé hangsúlyozza majd a tudást, a kompetenciát, az egyetemi végzettséget. Hívei közül az alacsonyan képzettek s ezért magukat megalázva érzők különösen elégedett és lelkes támogatói lehetnek.
Ettől eltekintve Amerikára is állhat Sigmund Freud híres mondása, miszerint az emberiség túlnyomó többsége nem mindig igényli a szabadságot, mert a szabadság felelősséggel jár, és ez az, amitől kényelmesebb tartózkodni. Gondoljunk csak arra, hogy a világ lakosságának mintegy kétharmada autokrata rendszerben vagy diktatúrában él. Naivitás lenne ezért csak néhány hatalomra vágyó, a hatalmat élvező politikust hibáztatni.
