Sokan – köztük én is – felvetették, hogy az emberiség, szinte ellenállhatatlanul sodródik egy úgynevezett szingularitás felé, amelynek „küszöbét” átlépve – egyik pillanatról a másikra – a megszokottól alapvetően eltérő világ tárul elénk. (Marosán György: Türelem, rugalmasság, intelligencia. 2023) Kaotikus, egyszerre fenyegető és reményeket keltő változásokkal teli időknek nézünk elébe, amelyet nagyon eltérően élhetnek meg az emberek. Sokakat félelemmel és szorongással tölt el, hogy minden pillanatban a végítélet eljövetelét érzékelik. Másokat az ellentmondásos jelek káosza inkább Dickens – mintegy kétszáz évvel ezelőtt született – könyvének kezdő soraira emlékeztet: „Ez volt a történelem csúcsa, és egyben ez volt a mélypontja, ez a legnagyobb bölcsesség, és egyben a legmélyebb ostobaság korszaka, ez volt a hit és egyben a hitetlenség ideje, ez volt a fény és egyben a sötétség évszaka, ez volt a remény tavasza, és egyben a kétségbeesés tele…” (Charles Dickens: A két város meséje) De bizonyára akadnak olyanok is, akik – mint Tom Stoppard – reménykedve várják az ismeretlen jövőt: „Ez annyira boldoggá tesz. Újra az elején lenni, szinte semmit sem tudva. Egy ilyen ajtó már ötször-hatszor kinyílt, mióta felálltunk a hátsó lábainkra. Ez a lehető legjobb időszak az életben, amikor szinte minden, amiről azt hitted, hogy tudod, téves.” (Tom Stoppard: Árkádia)
Az emberiség a történelem során már többször került olyan helyzetbe, amikor felkészületlenül érte, hogy váratlanul a megszokottól alapvetően eltérő, új világ tárult fel előtte. Idő kellett, amíg megtanult együtt élni a megváltozott körülményekkel. Alkalmazkodását – ami életének újraszervezésével járt együtt – alapvetően befolyásolta, elegendő idő áll-e rendelkezésére megszokni azt, ami jön. A körülmények megállíthatatlan változása ugyanis három, alapvetően eltérő trendet követhet. Ami lezajlik, átélhetjük fokozatos átalakulásként, amely időt hagy az alkalmazkodásra, bár előbb vagy utóbb neki kell kezdeni, ha nem akarunk a „megfőtt béka csapdájába” esni. A változás azonban végbemehet hirtelen „ugrásként”, amikor a „kizökkent idő” csak azt a reményt kínálja, hogy a válság elvonultával visszatér a nyugodt fejlődés korszaka. Végül, az egymásra torlódó változásokat szemlélhetjük felemelkedő „hullámként”, amely – kellő gyakorlattal – „meglovagolható”, ám amelyet többnyire újabb hullámok követhetnek.
A gyökeres átalakulások az emberek emlékezetében inkább zűrzavarként és csak ritkán békés időszakok eseményeiként őrződtek meg. Az átlagemberek életérzését a neves angol történész, Arnold Toynbee így foglalta össze: „A történelem = egyik rohadt dolog a másik után.”
Ehhez képest a XX. század végének változásai reményt keltően békés jövőt ígértek. Ám ha napjainkban körbetekintünk a világban, az unalmas nyugalom helyett a fenyegető krízisek jeleit tapasztaljuk. Az áttekinthetetlen események káosza mögött a történelem gyorsuló trendje fedezhető fel, amit az ember maga teremtette kultúrája vált ki. Míg az élővilágban a szülőktől örökül kapott – a természeti szelekciók véletlen folyamatai által formált – gének „terelték” az alkalmazkodás folyamatát, az ember fejlődését alapvetően az általa létrehozott kultúra sajátos szerkezete, ún. disztributív adaptációs jellege határozta meg. (E. Lamm, et al.: Human major transitions from the perspective of distributed adaptations, 2023)
A kultúra disztributív adaptív jelleg azt jelenti, hogy a túlélést segítő eszközökhöz – gondolatokhoz, szerszámokhoz és a szervezett csoporthoz – a csoport minden tagja hozzáférhet, használhatja, sőt tovább alakíthatja. Ezekből a – részben örökölt, részben tovább épített – kulturális konstrukciókból az ember egész közösségét szolgáló komplex kulturális szférát épített, ami élhető környezetet teremtett számára. Ez egyrészt alkalmazkodásra késztette, ugyanakkor azt is lehetővé tette, hogy – érzékelve korlátozottságát és hiányosságait – bárki kiigazítsa. A történelem gyorsuló trendjét a kultúra korlátainak felismerése, majd kísérletezésen alapuló kiigazítása alapozta meg. A kultúra tehát a fejlődés afféle gyorsítófokozataként működik, „beindítja” a feltalálás, a kísérletezés, a kipróbálás és a hibák korrigálásának fáradságos, de a tökéletesedéshez vezető folyamatát.
A folyamat dinamikája – részben az élethossz rövidsége miatt – sokáig észrevehetetlenül lassú volt.
Az első nagy történelmi ugrást – i.e. 15–10 ezer között – a jégkorszak elmúltával kedvezőbbé váló éghajlat miatt bekövetkező népességrobbanás váltotta ki. Fenntarthatatlanná vált az addig folytatott gyűjtögető életmód, az ember a mezőgazdaságra való áttérésre és letelepedésre kényszerült. Az ennek során kifejlesztett újítások a termelékenység növekedését eredményezték, ami viszont a népesség ugrásszerű növekedését váltotta ki, amely azonban a közösségeket az ún. malthusi csapdába vezérelte (T. Malthus: An Essay on the Principle of Population, 1789). A csapdahelyzet azt jelenti, hogy a termelékenység növekedése népességrobbanást idézett elő, ám amint az új technikák kedvező hatásai kimerültek, a megnövekedett népesség összeomlott és ez a népesség különös hullámzását váltotta ki.
A csapdából való szabadulás a termelékenység növelését biztosító innovációk – eszközök, alapanyagok és munkamódszerek – sorozatának kitalálását és bevezetését váltotta ki. Sőt, az újítások – a munka eszközei és alapanyagai mellett – a közösséget alapvetően átalakító kapcsolati formák bevezetését is kikényszerítették. Így, elkerülhetetlenné vált a magántulajdon és a pénz „feltalálása”, ezek hatására pedig beindult a kereskedelem, fokozatosan egyre szorosabb munkamegosztás jött létre a közösségeken belül és a közösségek között. Ennek hatására a fejlődés dinamikusabbá vált, fokozatosan sokezres létszámú társadalmak szerveződtek, amelyek stabilitása már csak a centralizált hatalom által szervezett állam segítségével volt biztosítható. Hatalmas birodalmak jöttek létre, amelyek működését úthálózat, kikötők, a városokat védő erődítmények, állandó hadsereg és ezek mellett a világvallások is segítették.
A közösségek méretének, sokféleségének és komplexitásának a növekedése ösztönözte és segítette az innovációk születését. (M. Derex, et al.: Experimental evidence for the influence of group size on cultural complexity, 2013). Így az újítások folyamata fokozatosan gyorsult, ám a formálódó növekedési pálya ellentmondásos helyzetet hozott. Miközben növekvő számú ember élt egyre stabilabb körülmények között, az élet minősége – a fogyasztás szintje és a várható élettartam – sokáig mégsem javult alapvetően. Másrészt a növekedési pályája dinamikusan növekvő, majd azt szükségszerűen követően hanyatló szakaszokból tevődött össze. A populációk életpályájának ezt a „hullámzását” sokáig a malthusi csapda, a háborúk és a járványok váltották ki, ám ebben gyökeres változást hozott Európa „hosszú XVI. századi” nekilendülése (Ferdinand Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV-XVIII. század, 1985). Braudel feltárta, hogy kontinensünk az 1450-1650 között végbemenő változásoknak – gondolkodás szabadsága, az írástudás és a tudomány terjedése, a kereskedelem meghatározóvá válása, a magántulajdonon alapuló gazdaság és a mindezek működését garantáló állam intézményei – köszönhetően felcsatlakozhatott a társadalmi fejlődés gyorsítósávjára. Európa a civilizációk „maratoni” versenyében fokozatosan elhúzott versenytársaitól.
A növekedés jellemzőinek és mutatóinak elemzése világossá tette, hogy a növekedés fokozatos gyorsulásában 1820 táján egy újabb fordulópontot következett be (A. Maddison: The World Economy: Historical Statistics, 2004). Kontinensünk – köszönhetően a technológiai, ipari és politikai forradalmaknak – magasabb sebességfokozatra kapcsolt, a „gázra taposott”. Az is világossá vált, hogy a történelem gyorsítósávjára csak azok léphettek, akik készek és képesek voltak gazdasági és politikai struktúrájuk, kormányzási intézményeik, megszokott életmódjuk és együttélési formáik alapvető átalakítására. Akik késlekedtek, fokozatosan lemaradtak, ám akik megtették, azok hamarosan szembesültek azzal, hogy ez a „történelmi utazás” rázósnak ígérkezik. A gyorsítás, technikai-, ipari-, politikai- és életmód-forradalmak egymást követő sorozatát váltotta ki. A találmányok tehát – a gépesítés, a gőzhajtás, majd az elektromosság – fokozatosan átterjedve a gazdaság legkülönbözőbb területeire, alapvetően átformálták az egész társadalmat.
Az XX. században aztán az is világossá vált, hogy az egymást követő újítások pályája – az ötlet felvetődésétől a tökéletesedés, az általános alkalmazás, végül az újabb találmányok megjelenése miatti hanyatlásig – hullámszerű mintát követ. A világgazdaság „hullámmodelljét” – mint a felemelkedés és a hanyatlás egymást követő fél évszázados ciklusát – először Kondratyev vetette fel az 1930-as években (N. Kondratieff: The long waves in economic life, 1935). A Kondratyev-hullámok a XVIII. század végétől kezdődően – 25 éves felívelést és ugyanennyi stagnálást követő – fél évszázados ismétlődéssel vonultak végig a gazdaságtörténeten. A világgazdaság hullámainak keletkezésében azután – Schumpeter kutatásai nyomán – előtérbe kerültek a megújulásban alapvető szerepet játszó innovációk szintén közel 50 éves ciklusú hullámai. (J. A. Schumpeter: Business Cycles: A Theoretical, Historical and Statistical Analysis of the Capitalist Process, 1939)
Sokáig természetesnek tűnt a növekedés ciklusok közel azonos „hullámhosszú” ismétlődése.
Bevallom – első rácsodálkozásomban –, csaknem fél évszázaddal ezelőtt megírt cikkemben számomra is. Ugyanakkor az elmúlt évtizedben az elemzések az innovációs ciklusok jellegzetes rövidülését mutatták. (D. Neufeld: Long Wave: The History of Innovation Cycles, 2021). Eszerint a XVIII. század végén felemelkedő első hullám 60 éves volt, a második hullám 55 évig, míg a XX. század elején induló harmadik hullám 50 évig tartott. Az elektronika XX. század közepén felemelkedő negyedik hulláma 40 éves volt, az internethálózatok múlt század végén elinduló ötödik hulláma 30 éves. Végül a robottechnika és a mesterséges intelligencia (MI) a XXI. század második évtizedében beinduló hatodik hulláma 20 évesnek ígérkezik. Mára egyértelművé vált: az innovációs ciklusok „hullámhossza” rövidül, ugyanakkor társadalomátalakító – Schumpeter által „teremtő-rombolónak” nevezett – hatásuk fokozódik. Vagyis a társadalmakat egyre ellenállhatatlanabb erők alakítják, miközben a gyökeres változásokhoz való alkalmazkodásra mind kevesebb idő áll rendelkezésre.
Ennek a látványos gyorsulásának lett jelképe a Gordon Moore által még 1965-ben megfogalmazott Moore-törvény: az elektronikát működtető integrált áramkörök aktív alkatrészeinek száma 18 hónaponként megduplázódik, ami a teljesítmények exponenciális növekedését eredményezi. A változások minden képzeletet felül múló ütemét legjobban az OpenAI által 2022. november 30-án bejelentett Chat GPT terjedése mutatja. Az előzetes várakozásokkal ellentétben – egy héten belül 100 ezer felhasználót érnek el vele – már a premiert követően ötödik napon átlépte az egymilliós felhasználói számot, majd az első hónapban az 57 milliót, 2023 januárjára a 100 milliót, 2024 áprilisában pedig már közel 2 milliárd „alkalmazója” volt. Ez a szinte követhetetlenül gyorsuló fejlődés és eközben az alkalmazkodáshoz rendelkezésre álló idő szinte a nullára való csökkenése teszi indokolttá a kérdést: vajon mindez hová vezet?
S ezzel visszaérkezünk a szingularitás fogalmához, amit 1958-ban Neumann János – kiterjesztve az eredeti matematikai jelentést – a technológia és a társadalom észrevehetetlen gyorsasággal zajló, gyökeres és az embereket teljesen felkészületlenül érő megváltozásaként határozott meg. Az MI térnyerését a XXI. században egyre többen kapcsolták össze egy társadalmi szingularitás eljövetelével. Ray Kurzweil 2005-ös könyvében – The Singularity Is Near – azt jelezte előre, hogy a 2029-re az MI az ember szinte minden képességét felül fogja múlni. Néhány hónapja megjelent új könyvében – The Singularity is Nearer – az átalakulást még közelebb hozva Kurzweil arra figyelmeztet, hogy a társadalmakat alapvetően átformáló újdonságok, az alkalmazkodásra időt sem hagyva, már a közeljövőben a felismerhetetlenségig megváltoztatják megszokott életünket.
Ezt a mindent felkavaró és ellenállhatatlan hatást tükrözi a Wired magazin 2024-es évindító száma is (The Wired World in 2024). Ebben neves szakemberek rövid bepillantást nyújtanak a technológia, a tudomány, az egészségügy, a környezet, a közlekedés, a politika, a személyi közlekedés, az üzlet, a kultúra és a biztonság területén várható változásokba. Nem állítom, hogy a lapszám minden előrejelzésével egyetértek, ám arról meggyőztek: még idén elérjük a szingularitás „küszöbét”, és legkésőbb 2026 táján átlépünk – sokan egyszerűen csak átzuhannak – a „másik oldalra”, ahol a megszokottól alapvetően eltérő világ „vár” ránk.
Ennek kaotikus hatásait még inkább felerősíti, hogy az emberiség eddig követett életmódja fenntarthatatlanná vált, miközben a Föld szorosan egybekapcsolódó egységes rendszerré formálódott.
A hatások és következmények megállíthatatlanul terjednek, és összefonódva egy különös „szingularitás” életérzést váltanak ki a Föld 8 milliárd polgárából. Ez az ismeretlen világ félelmet kelt, ráadásul az eligazodáshoz a tájékozódási pontok hiányoznak, a kedvező hatások átfordulnak fenyegetéssé, és reményeinkben rendre csalódunk. Az ember teljesen kiszolgáltatottnak érzi magát, ami sokakból a „nekem ebből az egészből elegem van” érzést válthat ki. Ugyanakkor a krízisek közben folytonosan életünket alapvetően meghatározó döntésekre kényszerülünk: élettársat és barátokat keresni, új lakóhelyet vagy munkahelyet találni, megválasztani hol és hogyan éljünk, vagy éppen kire szavazzunk a 2026-os választáson. Csak egyet nem tehetünk meg: nem utasíthatjuk el az elkerülhetetlen változásokhoz való alkalmazkodást. A jövő ugyanis már itt van, csak még nem vettük észre.
