Jószágunk nekünk is volt. Apám és bátyja, Imre bácsi a közeli Cinkotán, a Szilas-patak partján bérelt egy tanyát. Az ólakban és a karámban harminc-negyven disznót hizlaltak, remélve, hogy mindet eladják majd a vágóhídnak, ahol korábban könyvelősködtek. Ünnep volt nekem, ha ott sertepertélhettem. Hamar megbarátkoztam a hízókkal, megtanultam, melyikük a mangalica, a yorkshire, a berkshire, a fehér hússertés. Beszélgetéseink a kocákkal röfögés, a malacokkal visongatás formájában nyilvánultak meg. Nagy ritkán közbeszólt Bundás, a bernáthegyi, afféle jól nevelt moderátor, nem engedve, hogy tárgyalásunk nyelvét nyerítéssel vagy mekegéssel váltogassuk. Társaskörünkbe tartozott ugyanis egy sárga ló és három fehér kecske is.
Egy napfényes délelőtt a máskor vidám eb hirtelen morogni, csaholni, acsarogni kezdett. Arra néztem, amerre ő. Láttam, hogy tanyánk felé ballag a kanász, suba, guba, szűr nélkül, de nem is öltönyben, és ostorral igazgat egy csámborgó, horkantgató, fújtató behemót fekete disznót.
– Megjött a kanász és a kan – hallottam apám hangját. – Kössétek meg a kutyát, és vigyétek a házba a gyereket!
A gyerek persze én voltam. Elszomorodtam, hogy nem látok rá a karámra. Mire kell ide ez a bestia? Hizlalásra fogják? Reméltem, nem bántja a többi sertést, a barátaimat. Reményemben hamarosan csalatkoznom kellett. Az ólak felől egyszer csak nyögés, hörgés, visítás, egyszóval csatazaj hallatszott. Mi ez? Öldöklés?
Mikor kijöhettem, már iramodtam is a karámhoz, nem látok-e megtiport, véres tetemeket. De nem. Csupán egy elégedetten röffenő koca fintorgatta előttem a konnektorra emlékeztető orrát. Az ellenkező irányba fordultam. A Szilas mentén botorkált, dülöngélt a fekete vadállat a falu felé, szájából, agyara mellől nyál csordult, hosszú orra az út porát túrta, szusszanása lepkéket ijesztett el a katángokról.
A nyomában baktatott a kanász, fütyörészett, köpködött, meg-megpattintotta az ostort, ment, mint aki jól végezte a dolgát. Néztem utána, és enyhén csalódva állapítottam meg, hogy nem is cifra a járása.
