Nekem először az ima segített, ami azért volt meglepő, mert nem vagyok vallásos. Amerikában az ima az élet természetes része. „Gondolatainkban és imáinkban az áldozatokkal és hozzátartozóikkal vagyunk” – halljuk sokszor a televízióban egy természeti katasztrófáról vagy lövöldözésről szóló tudósításban, amint egy hétköznapi részvétnyilvánításnál is. De egy több száz fős üzleti reggeli is gyakran kezdődik a lelkész/pap/rabbi (vagy mindhárom) rövid fohászával, amelyet követően mindenki saját hite szerint mormol el néhány mondatot lehajtott fejjel, az asztal alatt morzsolgatva ujjait. Az egyik népszerű imát valószínűleg sokan ismerik, a „BBB” (Bátorság, Békesség, Bölcsesség) állítólag az „AA” (Anonim Alkoholisták) rendezvényein is jelen van:
Uram, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit meg kell, / Békességet, hogy elfogadjam, amin nem lehet segíteni, és / Bölcsességet, hogy a kettőt meg tudjam különböztetni.
Ezt az fohászt parafrazálva az amerikai ima általános modellje körülbelül így fogalmazható meg:
Uram, adj kitartást, hogy elvégezzem a munkát, amely rám vár, / Támogatást a harchoz, amelyet meg kell vívnom, és / Erőt, hogy elviselhessem a fájdalmas veszteségeket, amelyeket nem kerülhetek el.
Európai ima-emlékeim egészen mások voltak:
Uram, én kicsi vagyok és gyönge. / Te nagy vagy és erős. / Rengeteg a bajom, képtelen vagyok megoldani őket. / De a Te számodra mindez semmi. Kérlek, segíts. Intézd el.
Az európai hívő szolgáltatóként értelmezi a teremtőt, az amerikai nagyfőnökként. Az egyik át akarja hárítani a feladatot, a másik tisztában van azzal, hogy minden erőfeszítést és áldozatot saját magának kell meghoznia, Istentől csak lelki támogatást remélhet. De ha felismerjük, hogy minden probléma a tárgyi világban oldandó meg, a hit kezet szorít a materializmussal – a vallás szent, de a munkapadnál, a harcmezőn és a közösség gondjainak megoldásában a létező világ szabályai szerint kell eljárnom. Egyedül nehéz lenne, ezért mindenkivel össze kell fognom, aki segíthet. A kolléga (vagy a bajtárs) más imát mormol? Tegye, de aztán küzdjünk vállvetve teljes odaadással. A többit meglátjuk a közösen elért siker után…
Ronald Reagan elismert elnöknek számít az USA-ban. Érthető, hiszen megnyerte a hidegháborút. Pályája kezdetén demokrata volt, de republikánusként lett Kalifornia kormányzója, majd az USA elnöke. A váltással kapcsolatban gyakran idézik 1962-es tréfás kiszólását: „Nem én hagytam ott a Demokrata Pártot, a Demokrata Párt hagyott ott engem.” Pálfordulást sokan sokféleképpen magyarázzák. Van, aki szerint Reagan második feleségének jobboldalibb nézeteit vette át, mások úgy gondolják, a General Electric motivációs szónokaként váltak munkáltató-baráttá a filmszínészek korábbi szakszervezeti vezetőjének nézetei. Én inkább arra tippelek, hogy Reagant egyszerűen a rengeteg amerikait jellemző „ne beszéljenek bele a dolgaimba, majd eldöntöm én magam” felfogás vezérelte.
A dolog megértésében sokat segít, ha utánanézünk, miért nevezi magát az egyik szabadelvű amerikai liberálisnak, a másik pedig libertáriusnak. A különbség lényege az egyéni szabadságjogok érvényre juttatásában az államnak és intézményeinek szánt szerep mértékében van.
A liberálisok az államtól várják a megoldást, a libertáriusok az állam szerepének minimalizálásától. A „gondoskodó államot” Magyarországon senkinek sem kell bemutatni, jól ismerjük. A libertárius felfogást kevésbé: szerintük mindenki tanuljon ott, ahol akar és tud, védje az egészségét saját belátása és forrásai szerint, dönthessen szabadon a terhességéről, alkohol- és drogfogyasztásáról (másokat nem veszélyeztetve), mint ahogy arról is, együtt kíván-e dolgozni valakivel vagy nem. A szegényeken való segítés nemes feladat, de bízzuk azt a polgárok jótékonyságára, ehhez az államnak semmi köze, ahogy ahhoz sem, hány nő van egy részvénytársaság igazgatóságában és beválasztanak-e oda kisebbségekhez sorolható személyeket is. Lényegében „Az én testem, az én döntésem!” abortuszkövetelés általánossá tételéről van szó, körülbelül „az én életem, az én döntésem!” értelemben. Az állam feladata a jogrend fenntartása és az ország védelme – de nem a külső katonai beavatkozás vagy a világnézet exportja, ezért a vietnámi háborút a libertáriusok ellenezték. Így, amikor az 1950-es évektől az amerikai Demokrata Párt előbb az egészségvédelem, majd a faji egyenjogúság biztosításának területén kívánta jelentősen növelni az állam szabályozói szerepét, a libertáriusok nem ok nélkül tekinthették úgy, hogy korábbi pár(t)juk új kalandot keres, őket pedig elhagyta.
Az állammal kapcsolatos elvárások eltérése a demokraták és a republikánusok különbözőségében mindig alapvető szerepet játszott. Bár a demokratákat a közvélekedés manapság hajlamos a liberális és baloldali értékek képviselőjeként beállítani, a rabszolgatartás ugyanúgy főleg az ő nevükhöz kötődik, mint az azt követő évszázad faji megkülönböztetési politikája. („Amerikaiul”: Jim Crow, kb. Varnyú Vili. A név Thomas Dartmouth Rice színésznek a feketék mozgását és nyelvezetét kifigurázó zenés mutatványából ered, amelyet a szerző 1828-től nagy sikerrel adott elő szerte Amerikában. A XIX. század végétől Jim Crow a feketéket hátrányosan megkülönböztető jogszabályok és szokások egészen az 1960-as évekig fennmaradt rendszerének névadójává vált.)
A republikánus mindig az egyénben hitt. Telepesként elbirtokolt annyi földet a Közép-Nyugaton, amennyit meg tudott művelni, és hatlövetűjével megvédte azt mind a később érkező európaiaktól, mind a már előtte ott vadászó őslakosoktól. A kormánytól nem kért semmit – azon kívül, hogy hagyja őt békén. Minél kisebb a kormányzat, annál veszélytelenebb az egyénre, és annál alacsonyabb adókból lehet eltartani. Ha a farmert zavarta egy fekete, elkergette a földjéről vagy nem ivott vele a kocsmában, de eszébe sem jutott, hogy alkalmas lenne rabszolgának. Csak erőset érdemes odaállítani az eke szarvához, olyan meg könnyen lekeverhet egy pofont a „tulajdonosának”, vagy meghosszabbíthatja az álmát egy bunkóval.
A demokrata ezzel szemben a közösségre esküdött. Embertársai egy részének rabszolgaságba taszításában is. Ami egyénileg kivitelezhetetlen, mert a rendszer egésze által biztosított fenyegetés hiányában a rabszolga hamar ráébredne, hogy „gazdája” egyénileg nem képvisel számottevő erőt, szembe lehet szállni vele. A közösség egészével viszont reménytelen. Az ellenszegülőt szigorúan megbüntetik, a szökevényt levadásszák. A célok persze idővel változtak, de a közösség erejére való hagyatkozás nem. A demokrata ma is az államtól várja, hogy a számára aktuálisan rokonszenves célok követését másokból kikényszerítse. Nem ő visz haza illegális bevándorlót a tüntetésről és nem maga kíván harcosan kiállni mások igazáért, az államtól várja el ezt. Ehhez persze minél nagyobb erőt kell biztosítani az államnak. Hogy azt fölötte (is) gyakorolni fogja? Az csak akkor baj, ha nem az ő pártja mondhatja meg, mi a tuti…
A demokrata és republikánus gondolkodás persze találkozhat is. Egy Chicagóban felnőtt afrikai-amerikai írónő mesélte egy riportban, hogy a város fehér lakóparkjainak közösségi szabályzatai még az 1950-es években is megtiltották a tulajdonosoknak, hogy távozás esetén ingatlanukat színeseknek értékesítsék. „A közösség megvéd engem” – gondolhatta a demokrata. „Az egyén dönthesse el maga, kivel akar élni” – mondhatta a republikánus.
A „Hogyan legyünk szabadok?” kérdés persze világszerte érvényes és kortalan. Akkor vagyunk-e szabadok, ha egyénileg dönthetünk a felmerülő kérdésekben, vagy akkor, ha rájövünk, már rendelkezésre áll az a véleményrendszer, amely az élet minden kérdésére megfogalmazza a helyes választ?
Az pedig, hogy a credót egy nagy tanító, egy zárt vagy laza kör határozza-e meg és aktualizálja időről időre (zsinat, központi bizottság, elit, mainstream, influenszerek), édes-mindegy. Megvan a tuti, a te dolgod az elfogadás. A szabadelvűség lényegi kérdése tehát az, ki lehet a letéteményese a szabad véleményformálásnak: az egyén, vagy az őt (éppen) képviselő grémium?
Persze a célok kitűzése is lehet sajátos. Az emberi civilizáció alapvető jellemzője a fejlődés, azt mindenki akarja, még egy öreg király is örül, ha döcögő hatlovas hintaját a hivatalos ceremóniák végén egy hangtalanul suhanó Rolls-Royce modern kényelmére cserélheti. (Milliárdosként pedig befizethet űrutazásra is.) Amerikában szerencsére azon sem kell töprengeni, mi legyen a fejlődés iránya, hiszen a progresszivizmus a XX. század elejétől már egy politikai irányzat névadójává vált, a legfiatalabb elnököt adva Theodore Roosevelt személyében. A dolog valamiért mégis elgondolkodtató: tényleg mindig tudjuk, mi a haladás helyes iránya? Ha a kívánt változás idővel bekövetkezik és a közösség számára az élet mindennapos részévé válik, a dolog egyértelmű. De mi a helyzet akkor, ha a cél jónak tűnik, de sehogy sem akar megvalósulni? Lehet-e progresszív az, ami nem szükségszerű? „Ami szükségszerű, az be is következik”– írta Marx 1843-ban. „A valóság a maga kibontakozásában a szükségszerűségnek bizonyul…” – idézte Engels Hegelt 1886-ban. Lehet-e valami progresszív, ha soha nem valósul meg? Hány évszázadig tekinthetjük még progresszívnek Morus Tamás Utópiáját? Vagy soha nem is volt az? Esetleg mindig pontosan annyira az, amennyire éppen gondoljuk? „A választ csak a szél ismeri...”
A legfelsőbb bíróság új tagjainak kinevezése mindig nagy figyelmet kap Amerikában. Az elnök jelöl, a szenátus megerősít vagy elutasít. A média dicsér vagy dühöng. A jelölt pedig republikánus vagy demokrata (irányultságú). Jogi értelemben a kérdés lényege az, értelmezni szándékozik-e az amerikai alkotmányt, vagy alkotóan továbbfejleszteni azt. Textualista lesz-e, originalista, vagy az „élő alkotmány” híve? A szabályok megítélésében a demokraták és a republikánusok persze általában véve is különböznek. Az egyik adottságnak tekinti azokat: jó vagy rossz, ez van. A másik inkább azt vizsgálja, segíti-e egy elvárás a jó cél megvalósulását. Ha nem, esetenként a jó célnak kell igazat adni…
Chicago szállodai dolgozóinak jelentős része hetek óta sztrájkolt. Az alkalmazottak kisebb csoportjai folyamatosan jártak körbe a bejáratok előtt, kolompokkal és más zajkeltő eszközökkel, követeléseiket skandálva. Közben persze zavartalanul szálltak ki az autókból a vendégek, akiket az éppen nem sztrájkolók udvariasan az „elégséges ellátásban” részesítettek. A szakszervezet követelése nem tűnt túlzottnak: nem kértek béremelést, sőt abba is régen beletörődtek már, hogy a dolgozók egy részét a munkáltatók a kisebb forgalmú hónapokban továbbra sem kívánják a fizetési listán tartani (később majd visszaveszik őket). Egyetlen dolgot szerettek volna elérni: hogy a szálloda a „rendes évi kényszerszabadság” hónapjaiban is térítse meg az egészségbiztosítási költségeiket, mert az sokba kerül, betegség vagy baleset pedig bármikor érheti a családot. Elgondolkodtató volt, milyen viták adódhatnak még a világ legszabadabb és legfejlettebb országában is.
A tévében közben egy műsor azt vizsgálta, miben különbözik és hogyan javítható az egyes szövetségi államok gazdasági versenyképessége. Érdekes volt a téma, mert Chicagóból és Illinois államból évről évre sok család költözött el és sok cég helyezte át székhelyét máshová, elsősorban a magas adók miatt. (Már a pár mérföldnyire fekvő Indiana is lényegesen kedvezőbb adózási feltételeket kínált.) A média folyamatosan napirenden tartotta az üzletbarát környezet kérdését, néha anekdotikus elemekkel. Egy szakember például azt javasolta, a befektetők hasonlítsák össze a célba vett államokban a tízezer lakosra jutó ügyvédek számát is. Ahol túl sokan tudnak megélni mások jogvitáiból, ott valószínűleg maga a szabályozás rossz. A műsor persze összességében csak a megszokott tanácsokat tudta megismételni: ne ígérjenek megfizethetetlenül magas nyugdíjakat az állami alkalmazottaknak a szakszervezetek korrumpálására, mert azok kifizetése még olyan magas adókkal sem biztosítható, amelyek töredéke is elijeszt minden vállalkozást. Az állam és az önkormányzatok pedig versenyezzenek az újonnan létrejövő „garázscégek” és a becsábítandó óriások támogatásában, mert minden jó munkahelyre szükség van.
Magyarországon a társadalomelmélet fő kérdése sokak számára az, hogyan lehetne igazságosabbá tenni a tőkés termelési ciklus végén lezajló, nyilvánvalóan botrányosan egyenlőtlen elosztást. A tévéműsor azt sugallta, lehet ez fontos kérdés, de van egy másik is, amely legalább annyira húsba vágó: lesz-e következő termelési ciklus?
Ha nem, az utolsó árbevételének igazságos elosztása aligha fog kielégíteni bárkit is.
