„Egy igazán jó filmfesztivál egy nagy történetet mesél el” – áll Budapest International Film Festival (BIFF) katalógusában, és valóban ez a törekvés határozta meg a program minden elemét. A szervezők olyan kulturális teret kívántak létrehozni, ahol a moziba járás egyenlő a nyitottsággal, kíváncsisággal és a közösséghez tartozással. Donáth Péter programigazgató a vetítéseket megelőzően hangsúlyozta, olyan filmeket igyekeztek elhozni, melyekhez a moziélmény jelentősen hozzáad. Olyan esztétikai, olyan gondolati minőségű remekműveket, amiket érdemes nagy közönségnek, nagy vásznon vetíteni.
A fesztivál négy szekcióban mutatta be a válogatott alkotásokat. A nemzetközi versenyprogramban tíz film indult a közönségdíjért, a kísérleti szekció a médium határait feszegető alkotóknak adott teret, míg a retrospektív csokor Buster Keaton Sherlock Jr. című filmjének 100. évfordulója kapcsán a detektív karakterének filmes történetét tekintette át. A bemutatókon pedig olyan egyedi vetítéseket láthatott a közönség, amelyek messze túlmutattak a hagyományos moziélményen.
A versenyprogram összeállításánál kiemelt szempont volt, hogy olyan láthatatlan emberi történeteknek adjanak láthatóságot, amik a közbeszéd részét képezik, de sokszor nagyon felületesen, nagyon manipulatívan és mellőzve azt az emberi minőséget, amiről ezek a történetek igazából szólnak. A tíz alkotás a szolidaritás kérdését járta körül, olyan esztétikai igényességgel, amely kitekint a puszta társadalmi üzenet keretéből, tudatosan reflektál korunk égető kérdéseire, miközben megőrzi a művészi kifejezés autonómiáját.
A versenyfilmek között két alkotást emelnénk ki. Tatiana Huezo The Echo című dokumentumfilmjét, mely a berlini fesztivál Encounters szekciójában két díjat nyert, valamint Boris Lojkine The Story of Souleymane című munkáját, amely Cannes-ból három elismeréssel tért haza.
A The Echo különleges érzékenységgel mutatja be egy mexikói hegyi falu mindennapjait. Mesterházy Lili kurátor a vetítés előtt személyes élményét osztotta meg: – Amikor először láttam, emlékszem, hogy teljesen a hatása alá kerültem. Fizikailag éreztem, hogy lelassul a lélegzetem, hogy lassabban dobban a szívem – mesélte. Huezo filmje a természet és ember, nő és férfi vagy az egyén és a közösség kapcsolatát olyan kivételes művészi erővel ábrázolja, amely átlépi a dokumentumfilm határait, összemosva azt a játékfilmmel. A rendező olyan intim közelségből mutatja be a valóságot, hogy a néző szinte érzi a hegyi falu esőillatú levegőjét. Huezo kamerája előtt olyan közösség bontakozik ki, amely nem a frontvonalon, a már ezerszer megénekelt kemény férfimunkában keresi a lelket, hanem a "színfalak mögötti" háztartás igáját húzó női történetekben.
Lojkine The Story of Souleymane című alkotása, mely az idei cannes-i fesztivál egyik nagy felfedezettje volt, egy guineai menekült biciklis futár párizsi történetén keresztül vizsgálja a társadalmi egyenlőtlenségek problémakörét. A film.hu portál kritikája szerint „a film ereje, Abou Sangare lehengerlő színészi munkáján túl abban rejlik, hogy Lojkine nem hallgatja el a beilleszkedni igyekvő főhős felelősségét sem. (...) A történet akár Budapesten is játszódhatna futárokkal, de itt most Párizs és egy fejvesztett száguldás a francia főváros girbe-gurba utcáin válik a menekültlét metaforájává”.
A Turbinában megrendezett BIFF Hub programsorozat részeként, a vetítést követően a TASZ, a Migration Aid, és a Budapest Bike Maffia, kerekasztal beszélgetésén igyekeztek a film által felvetett kérdéseket a hazai kontextusba helyezni. Többek között kibontakozott az a komplex problémakör, amely a menekültek itthoni helyzetét jellemzi: az akut segítségnyújtás szükségessége és a rendszerszintű megoldások hiánya közötti feszültség. Ám a mérleg túloldalán állt, hogy – milyen elképesztő összefogás tud olyankor létrejönni, amikor meg is tapasztaljuk, milyen segíteni. A TASZ képviseletében Csatári Flóra hangsúlyozta, érdemes mesélni arról, ami foglalkoztat bennünket, és hangot adni olyanoknak, akiknek nem jut.
Közben a Hub családias diskurzusai a filmkészítés szakmai titkaiba is betekintést engedtek. A fórumokon technikai és alkotói folyamatokról, a filmválogatások elveiről és a művészet társadalmi felelősségvállalásáról is aktív értekezés alakult ki.
A Turbinában kapott helyet az UNSEEN című fotókiállítás is, amely tizenhat magyar operaatőr forgatáson készült, kulisszák mögötti fotóit mutatta be. A kiállítók között olyan jelentős alkotók szerepeltek, mint Erdély Mátyás, Rév Marcell vagy Szabó Gábor, akiknek munkái a magyar operatőri iskola nemzetközi hírnevét is reprezentálják.
A fesztivál vasárnap azzal a jelentős bejelentéssel búcsúzott, hogy a BIFF a Simó Sándor Alapítvánnyal közösen független filmalapot hoz létre karrierjük elején járó magyar filmesek számára. Az Enyedi Ildikó vezette döntőbizottság legalább egy nagyjátékfilm és egy kisjátékfilm megvalósítását tervezi támogatni már az első évben. „Hosszú távú célunk, hogy évente pár százmilliós nagyságrendben támogassunk magyar filmkészítőket” – áll a BIFF Facebook-oldalán.
– Budapest vibráló, de kicsit kettős identitású város: a világszínvonalú közösségi élményt szomjazza, de fuldoklik a hétköznapi megélhetésben és kihívásokban – jegyezte meg Szalai Tamás, a fesztivál egyik alapítója, ám látjuk, van igény egy olyan filmfesztiválra, amely nemcsak bemutatja a nemzetközi filmművészet legfrissebb alkotásait, de aktív párbeszédet is kezdeményez alkotók, szakemberek és nézők között. A BIFF 2025-ben visszatér, és akkor már az új független filmalap által támogatott magyar alkotást is láthat a közönség. – Budapest megérdemli, hogy ismét legyen egy rangos játékfilmfesztiválja – fogalmazta meg Liszka Tamás, a Budapest Film vezetője.
