A fő kérdés napjainkban az, hogy akarunk-e új rendszerváltást, ami egyet jelent a NER eltakarításával. És ha igen, akkor ez az akarat felülír-e minden más belpolitikai szempontot?
Például úgy két hónapja Ungár Péter az utóbbira nemmel felelt, mert azt nyilatkozta, hogy Orbánnak buknia kell, de nem mindenáron. Szerintem pedig de. Azért, mert az általuk az elmúlt másfél évtizedben véghez vitt intézményesített lopás felülír minden más politikai/kormányzati teljesítményt – az akár elismerésre alkalmasakat is.
Sokak véleményével ellentétben ehhez képest még a jövendő rendszerváltást követő kormányzás minősége is másodlagos fontosságú. Egyrészt ugyanis az előbbi nélkül az utóbbi nem valósulhat meg, másrészt példák sokasága bizonyítja, hogy bizonytalan politikai súlypontú országok köszönik, jól vannak, gazdasági mutatóik rendre és tartósan felülmúlják a mieinket, pedig nálunk másfél évtizede egy kézben van a kormányrúd. Sok országban a kormányalakítást többszáz napos alkudozás előzte meg, vagy a kormányok átlagos regnálási időtartama nem éri el az egy évet. De a legjobb példa Bulgária, ahol sok éve választás választást követ, és közben egyre jobban utolérnek, bizonyos tekintetben meghaladnak bennünket. Igaz, hogy ezeknek az országoknak nem jutott osztályrészül egy olyan hiperaktív gazdasági csúcsminiszter, aki csúfot űz a piacgazdaságból.
Ha pedig valóban rendszerváltást akarunk, akkor a jelenlegi erőviszonyok közepette nem kerülhető meg az a kérdés, hogy Orbán Viktor vagy Magyar Péter (MP) bukását tartjuk-e fontosabbnak. Persze lehet erre azt a farizeus választ adni, hogy a második kérdés nem következik az elsőből, csakhogy ez nem igaz, mert Orbán leváltására az elmúlt másfél évtizedben az első igazi esély Magyarnak adatott meg.
Vele kapcsolatban a leggyakoribb kifogás, hogy alkalmatlan a kormányzásra, amire a válasz az, hogy lehet, de ez a választásig másodlagos fontosságú. Ha a remélt politikai irányítás nem a lopásra épül, horribile dictu még valami elszámoltatásféle is lesz, az már elég indok a változásra.
Úgy tűnik, hogy a régi baloldali ellenzék (TISZA-nyelven: „óbaloldal”) vezető pártja, a DK a fenti kérdésre már választ adott, mégpedig rosszat. Azért, mert Orbánról már tudjuk, mit várhatunk tőle, MP-ről még nem. Mégis, a júniusi választások óta a párthoz kötődő kommunikációs fegyverek célkeresztjében Orbán helyét Magyar foglalta el, mint ahogy a pártelnök kiterjedt írói munkásságának zöme is ellene irányult. A netes közösségi média korábban progresszívként és intellektuálisként ismert csoportjaiban (mint pl. a 121ezer tagú Európa Expressz) megjelenő posztok elsöprő többsége MP diszkreditálását célozta.
A leggyakoribb „vád” ellene, hogy korábban ő is a NER haszonélvezője volt, ami kétségtelen. Csakhogy a damaszkuszi úton Saulus/Paulus óta megszámlálhatatlanul sokan jártak (amúgy egyiküket sem kedvelem), élükön a KISZ-tisztségviselőből harcos liberálissá, abból pedig mára szélsőjobbossá alakult nagy vezetőnkkel. Viszont kétségbevonhatatlan, hogy jelenleg MP az egyetlen ember, akinek talán reális esélye van a már említett rendszerváltásra. A kérdés az, hogy ebben segíteni akarjuk-e, semlegesek maradunk, vagy éppenséggel akadályozni szeretnénk. Sajnos jelenleg a DK megmaradt szimpatizánsai részéről az utóbbi tapasztalható.
A másik gyakori kifogás vele szemben a „régi” ellenzékkel való szövetség elutasítása. Szerintem ez az egyetlen hasznos és eredményes taktika, amivel elkerüli azokat a csapdákat, amikbe pl. Márki-Zay Péter belesétált. Bármilyen szövetség azonnal okot adna az „összegyurcsányozásra”, amelynek következménye a TISZA Párt akaratlan feloldódása lenne az ellenzékben, és ez az eddigi ellenzéki pártok sorsára juttatná. A szövetségnek persze remélhetőleg eljöhet az ideje, mégpedig a választások után.
Jó lenne, ha ebben az országban soha többé egy pártnak sem lenne kétharmada, mert annak pusztító hatásait másfél évtizede szenvedjük. Az lenne az ideális, ha a jövendő kormányváltó erőnek abszolút többség hiányában koalíciós szövetséges(ek)re lenne szüksége, sőt – ha már álmodik a nyomor – olyan koalíció jöhetne, amely elérhetné azt a minősített többséget, amely a jelenlegi rezsim sarkalatos törvényekből eszkábált láncainak szétszaggatásához szükséges.
Először azzal vádolták MP-t, hogy ugyanazt szajkózza, amit az „óbaloldal” már régen mond, csak tőlük nem hallotta meg a nép. Majd azzal, hogy nincs homogén, koherens programja, fontos kérdésekben nem mond határozott véleményt, ha pedig igen, akkor „felelőtlenül ígérget”. Ezt hívják populizmusnak és demagógiának. Tehát populista és demagóg lenne? Hát persze! Enélkül sajnos manapság egyetlen politikusnak sincs esélye a hatalomra. Hazánkban már régen nincs, mert a választók többségét régen lebutították, de az egész világ is egyre inkább erre halad. Tudomásul kell venni, hogy az átlagos választópolgár soha nem fog száz oldalas politikai programokat tanulmányozni.
Azt is MP követőinek szemére hányták, hogy hol voltak, amikor a régi ellenzék tüntetett a rabszolgatörvény és sok más gazemberség ellen, vagy éppen a tanárokért, egészségügyiekért. Gyanúm szerint sokan közülük ott voltak a tüntetők soraiban, és éppen azért „álltak át”, mert látták az eredménytelenséget.
Ebből az egyik tanulság az, hogy csak Budapesten nem lehet kormányt buktatni, mert a vidéki kistelepülések lakói többen vannak. Antall József stílusában: tetszettek volna elmenni többszáz faluba és kisteherautó platójáról hirdetni az igét! MP-nek tetszett. A valóság akkor köszöntött be, amikor ugyanazon a napon a tradicionálisan baloldali Ózdon úgy kétszázan voltak kíváncsiak a baloldal három legfontosabb személyiségének (Dobrev Klára, Karácsony Gergely, Kunhalmi Ágnes) mondanivalójára, a tradicionálisan jobboldali Debrecenben pedig tizenötezren Magyaréra. Tudom, rég elcsépelt szólam, de igaz, hogy a régi ellenzéknek volt majdnem másfél évtizede, hogy éljen azokkal az eszközökkel, amelyekkel most MP él.
MP sikerének teljes megfejtése még a jövő titka. Egy pár ötletem nekem is van. Az egyik a vitathatatlanul kimagasló kommunikációs képesség. A másik a kivételes momentum kihasználása. Ugyanis ő nem profi politikusként került a médiába, hanem a kegyelmi ügy kapcsán közzétett "magánemberi" nyilatkozata révén. A média professzionális használata már ennek a „gólhelyzetnek” a „belövése”.
Ezzel kapcsolatban nincs is hiány konteókban. A legutóbbi forrása Szanyi Tibor, aki szerint Orbánék az egyébként köztudottan demokrata kötődésű (azaz Orbán-ellenfél) Meta/Facebookkal összefogásban tolják MP szekerét. Ehhez képest még soha nem volt olyan koncentrált és tömeges karaktergyilkossági kísérlet, amilyen most a NER-médiában MP ellen folyik.
Egyébként MP-re a legnagyobb veszélyt Magyar Péter jelenti. Ugyanis már többször túltolta a populizmus biciklijét, ami taszíthatja mérsékelt gondolkozású híveit. Ilyen a tisztességes médiamunkások – mint legutóbb pl. Szöllősi Györgyi – oktalan betámadása. Ha nemcsak a NER-médiának, hanem a teljes magyar médiának hadat üzen, annak a háborúnak nem ő lesz a győztese, és okkal tarthat attól, hogy ez a támogatók számában is meglátszik majd.
Széles körben elterjedt állítás az is, hogy MP a NER trójai falova, az Orbán nélküli Fidesz előfutára. De ha a régi ellenzék elgáncsolja, akkor ez soha nem derül ki, és ha nem jön helyébe olyan valaki, aki nem elhasználódott régi bútordarab, akkor marad a NER és a lopás.
Nyilvánvaló, hogy a TISZA Párt tipikus „protest párt”, azaz támogatóinak többsége nem valamiért, hanem valaki (Orbán) és valami (a NER) ellen csapódott oda, és nem várható, hogy a régi ellenzék megmaradt tagjai ettől boldogok legyenek. Viszont ennek a – már csak romjaiban létező – ellenzéknek a TISZA elleni mostani harca kontraproduktív, mivel az elpártolt választóik ettől bizonyosan nem térnek vissza, legfeljebb otthon maradnak legközelebb. De legalább elérhetik, hogy a szomszéd tehene is megdögöljön, aminek hazánkban régi szép hagyományai vannak.
A szerző mérnök-közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.