- Kupihár Rebeka versei

sírj nyugodtan

csak hadd tegyem közben
a méhed fölé a tenyerem.

a fiú az idősebb, ugye?

egyet se félj,
nyüszítek még egy kicsit
a papír felett,
és írok nekünk egy családot,
közös vezetéknévvel,
egy istent, aki szívesen nézi
ahogy a karjaimban alszol,
és egy hazát, ahonnan
nem kell elmenni soha.

most ábrist,
két év múlva margót,
barna, göndör zsiványokat,
ideális korkülönbséggel.
jegenyefákat az agarak mellé,
és egy bejárati ajtót,
aminek mindkét oldalán
béke vár ránk.

nyugat

itt is farkakat rajzolnak az aluljárók csempéire,
de a garázsok polcain rend van,
a galambok udvariasak és nem szaporodnak,
a tavak háta mélykék,
az erdőben tűlevélcsend,
és ettől erőt vesz rajtam az a népszerűtlen érzés,
amire a hazaszeretetnél nincs jobb szavam.

elélek itt egyébként,
nem baj.
megoldom a mindennapokat is,
élhető jövő van előttem,
stabil munkahely,
vér szerinti gyerekek.

az élet kényelmes és unalmas,
amiről mindenki álmodik.
udvarolni és szeretni is tudok itt,
nincs értelme ugrálnom,
és be kell látnom,
nem fognék fegyvert a tölgyfáimért.

az anyanyelvem szavai, mint
az összevissza zsebekben felejtett
aprók, eltűnnek észrevétlen,
nem érzem tőle szegényebbnek magam.

de hiába néznek a nálam bevándorlóbbak
helyinek,
hiába az akadálymentes feljárók,
szivárványos lobogók középületeken.

szülni jó lesz itt,
de azért meghalni,
meghalni majd
otthon szeretnék.

elkezdődsz

húsz éve tudod magadról.
húsz éve szigetel el a szégyen
még a saját kezedtől is.
a szégyen, amitől az öled közömbössé
és mellékessé vált, annyi éven át.

de már csak néhány óra,
és finoman tapogatjuk a határt
gyönyör és rémület között,
ahol sosem hallott hangok szakadnak fel,
hogy egymás tágasságában
visszhangozzanak.

van egy pont, ahol meg kell állnunk.
reszketsz,
az öröm egyszerűen nem elbírható.
megszagolsz és belém kapaszkodsz,
mert ami következik,
nem csak ismeretlen,
de visszafordíthatatlan.

és mikor elengedsz,
arcodon nem a kielégültség homálya,
hanem a szabadság tágassága ünnepel.