Az amerikaiak háromnegyede szerint rossz irányba tart az országuk. Az most mindegy, hogy valószínűleg szívesen cserélnénk velük, ők boldogtalanok a négy év alatt 20-22 százalékkal megemelkedett élelmiszerárakkal és tartanak a déli határon beáramló illegális bevándorlóktól. Vegyük hozzá a Covid 1,2 millió halottja miatti sokkot, a világháborútól való félelmet és máris bele tudjuk magunkat képzelni a helyzetükbe. Változást akartak és azt jobban megtestesítette az örök kívülálló Donald Trump, mint Kamala Harris, aki mégiscsak Joe Biden alelnökeként csinálta végig az elmúlt négy évet. Amerika is beállt azon országok sorába, ahol a választók megtorolták a hatalmon lévőkön az elmúlt évek aggodalmait és szenvedéseit. Legfeljebb az Egyesült Királyság, Németország, Argentína vagy Japán nincs olyan globális hatással a világra, mint az Egyesült Államok.
A választók fele, vagy még annál is picit több, azon is túltette magát, hogy Trump nem éppen szerethető figura. Újra bebizonyosodott, amit hosszú évezredek óta tudni lehet: kiélezett helyzetekben inkább hallgatunk zsigeri ösztöneinkre, mint az eszünkre, mert utóbbi aligha ment meg bennünket a kardfogú tigristől, ott már csak az adrenalin segíthet.
Meg aztán Trump kifejezetten szórakoztató politikus, aki gond nélkül kimondja, amit a polgár legfeljebb otthon mer: Rohadjanak meg ezek ott fönt! A Republikánus Párt mára áthangszerelte magát és a milliárdos tévésztárral az élen az elit ellen lázadó kisemberek pártja lett. Az elit ebben az esetben nem a leggazdagabb amerikaiak vékony rétege, hanem minden okostojás, egyetemet végzett, a globalizációból hasznot húzó városlakó, aki New Yorkból vagy Los Angelesből is jobban tudja, hogyan kellene élnie az ohiói gyári munkásnak, az idahói farmernek vagy oklahomai marhatenyésztőnek.
A Joe Biden visszalépését túl későn kikényszerítő Demokrata Pártnak ráadásul nem volt ideje a szokásos kiválasztási eljárásra, hanem kézenfekvő módon Kamala Harris alelnökre helyezte a jelöltséggel járó felelősséget. Mélyebb elemzések híján még nem világos, milyen szerepe volt a végeredményben annak, hogy egy nő volt a szupermacsó ellenfele, de az tény, hogy Trump mindkét győzelmét nővel szemben aratta, míg egyetlen vereségét egy férfitól szenvedte el. Végső soron Biden felelőssége is fölmerül, mert a naptárra pillantva tudnia kellett volna, hogy ő eleve egymandátumos elnök, akinek ezalatt fel kell építenie az utódját. Az egója azonban mást diktált és annyit azért tudni lehet a politikusokról, hogy ha valamijük, hát az egójuk mindig hibátlanul működik.
Trump szerdára virradóra viszonylag normális győzelmi beszédet tartott, amelyben – minő meglepetés – méltatta Amerika nagyságát. Nyoma se maradt az eddig a fekete ezer változatával lefestett, borzalmas helyzetnek, hirtelen minden rendkívül biztató lett, az összes gond meg lesz itt oldva, akárki meglássa. A gondok azonban makacs dolgok, ráadásul mire egyet megoldunk, jelentkezik három másik. Itt van mindjárt az illegális bevándorlók millióinak beígért kitelepítése, amiből pillanatok alatt világraszóló botrány és válság lehet. De említhetjük az Ukrajna elleni orosz háború 24 órán belüli befejezésének ígéretét is: óra indul.
Ami biztos, az a Kínával szembeni amerikai politika kiéleződése. Ebből a szempontból borítékolni lehet az amúgy szép szavakkal méltatott Orbán Viktorral szembeni elégedetlenséget. Amíg a „választásbiztos” illiberális demokrácia modelljéről van szó, addig Orbán kiváló hivatkozási alap, de hamarosan jönnek a dolgos hétköznapok, a korábbinál kissé érdesebben megfogalmazott washingtoni kérésekkel.
Az Egyesült Államok 248 éves történelme során először próbálkozik a tekintélyalapú kormányzással. Trumpnak már nem kell az újraválasztással törődnie, a legfelsőbb bíróság előre mentesítette az elnöki jogkörben elkövetendő bűncselekmények következményeitől, övé a szenátus és nem kizárt (bár nem is biztos), hogy övé lesz a képviselőház is, akkor pedig azt csinál, amit csak akar. Ha a világnak van egy kis mázlija, akkor leginkább golfozni fog. No de ha nincs...
