Már az indulás előtti napokban megjelentek lelki szemeim előtt a bandaháborúktól sújtott demarkációs vonalak, a barikádokkal eltorlaszolt no-go zónák és a migránshordákkal viaskodó svéd rendőregységek. Dalcsináló Ákos úrtól csent kellően pátoszos szófordulattal élve ugyanis a sajtó „egy jól körülhatárolható szegmensében” Svédország gyakorlatilag maga Mordor, Stockholm pedig Sauron lángokba borult szeme, a bűnben fogant Metropolisz, ahol Bohár Dániel Lázár Jánosba kapaszkodva retteghet a migránskaravánoktól. Ezzel szemben itt vagyunk mi, magyarok, akik a normalitást képviseljük abban a sorosista-globalista-liberális masszában, amit mások úgy neveznek, hogy Európai Unió. Mégis ki akarna elutazni innen, ráadásul egy olyan veszélyes helyre, mint Stockholm, amikor mehetnénk például Moszkvába is? Igaz, manapság oda azért nehéz kijutni, főleg mióta – az orbáni kommunikáció szerint – háborúpárti Európa indexre tette az ottani, szintén normalitásban hívő hatalmi elitet, amelynek kritikusai egyébként gyanúsan gyakran esnek ki ablakokból, s amely megszálló háborút folytat egy szuverén ország ellen.
Így hát az egyszeri, minden lében kanál magyar turistának – aki repülőgépes utazást ígért kislánya születésnapjára, amit viszont szeretne olcsón megúszni – nem marad más, mint a skandináv jóléti modell zászlóshajója, Mordor. Az már csak hab a tortán, hogy erre a bűnös vidékre még útlevél sem kell, ami ugyan nagy kísértés az útra kelésre, de végső soron – tudjuk jól –: csapda. Ahogyan a mondás tartja: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ennek fényében viszont nekem is be kell vallanom, hogy bűnös vagyok, amikor ugyanis Norrköping és Stockholm között félúton még a repülőgépről megláttam a fenyveseket – az elsőre talán giccsesnek tűnő, a valóságban azonban teljes harmóniát sugárzó vadregényes tájat, amely a felkelő nap fényében a tenger kékjével vegyült –, úgy éreztem, hogy minden a helyére került.
Nagyjából olyan elégedettséggel vegyes nyugalom járt át, amilyet Bencsik András érezhet a Vörös téren.
Aztán a repülőtérről kilépve arcon csapott a valóság. A dohányfüstmentes, tiszta levegő, az ázott csikkek és a füstölgő hamutálak jellegzetes szagának hiánya már-már kultúrsokként ért, mivel azonban megfogadtam, hogy ebben a beszámolóban nem esek ákosi túlzásokba, inkább azzal az örök érvényű bölcsességgel írnám le a svéd és a magyar élethelyzetekben rejlő, már az első pillanatban is szembetűnő különbséget, mellyel Vincent Vega élt a Ponyvaregényben. E nagy igazság valahogy úgy hangzik, hogy „ugyanaz a szar van ott is, mint itt, de azért valahogy egy kicsit más”. A welcome drink például – tapasztalatom szerint – Svédországban nem valami gyanús eredetű házi pálinkának becézett etil-alkohol, hanem úgynevezett shot, ami egy magas gyümölcs- és zöldségkoncentrációval készült, pár centiliteres alkoholmentes, immunerősítő ital. Feltűnő az is, hogy a slim fit kifejezetten divatos (és nagyon úgy tűnik, hogy követendő példa), a reptéri expresszvonat pedig 18 (nem 15, nem 20, hanem tényleg 18) perc alatt ér be a városközpontba. Szembeötlő volt továbbá, hogy a gyermek itt tényleg fontos, kislányunk számára például az éttermi étkezésen kívül minden ingyenes volt, beleértve az utazást, a hotelszobát és a különböző belépőket is.
Persze nem kellett sok időnek eltelnie, hogy bevándorlókkal is találkozzunk. A helyközi buszunkat kackiás bajszú, turbános muszlim vezette, az étteremben a mellettünk lévő asztalnál hidzsábot viselő nők ebédeltek és többször összefutottunk tarka ruhákban virító fekete-afrikaiakkal is. A közös az volt bennük, hogy egészen úgy tűnt, mintha sikeresen integrálódtak volna a svéd társadalomba: jókedvűek, ápoltak, közvetlenek és segítőkészek voltak.
Elmémben Mordor árnyaira ekkorra már a feledés jótékony homálya borult, így elérkezettnek láttam az időt, hogy meglátogassuk Stockholm óvárosát, Gamla stant, ahol impozáns szobor örökíti meg Szent György győzelmét a sárkány felett és ahol többek között a Stockholmi (királyi) palota és a Nobel-díj Múzeum található. Ez utóbbit egyébként nem csak amiatt érdemes meglátogatni, mert a nagy találmányok mellett bemutatja a világ legokosabb embereinek személyes tárgyait – így például Karikó Katalin pipettáját – is, hanem mert impozáns helyen szerepel Alfred Nobelnek az a magyar nyelvű szabadalmi igazolása is, melyet az Osztrák-Magyar Monarchia állított ki számára a dinamitról. Mint a múzeum történészétől megtudtam, élete során Nobel mintegy 300 szabadalmi bejelentést tett, ami nem azt jelenti, hogy ennyi találmánya is volt, hanem azt, hogy minden olyan országba bejegyeztette a találmányát, ahol valamiféle üzleti tevékenységet folytatott.
Egy másik érdekesség, hogy rövid kint tartózkodásom alatt több olyan fiatallal (pincérrel, pénztárossal, recepcióssal) is összefutottam, akiknek felmenői között kivándorolt magyarok találhatók. Ezek a fiatalok már nem beszéltek folyékonyan magyarul, de még értették a nyelvünket és egyszerű mondatokban képesek is voltak válaszolni. Persze tudom, hogy mindez kevés a propaganda patrióta srácainak, úgyhogy nekik is hoztam egy jó hírt. Minden bizonnyal örömmel konstatálják majd, hogy
a paradicsomokkal vívott harcban sikerült legyőznünk Svédországot.
Abban a hotelben legalábbis, ahol megszálltam, halmokban állt a 4550 grammos Aranyfácán paradicsomsűrítmény az étkezőpulton, s mikor ezt, és ennek magyar vonatkozását megemlítettem a recepciósnak, csak annyit válaszolt: „ez is bizonyítéka annak, hogy magas minőségű termékekkel dolgozunk”.
Pár napos ottlétem alatt tehát nekem így mutatkozott be Svédország és bár tudom, hogy más turistaként betekinteni egy különböző kultúrába, és megint más ott élőként benne élni a mindennapokban, azt bátran ki merem jelenteni, hogy annyi kedvességet és akkora nyugalmat még sehol nem tapasztaltam, mint itt, pedig megjártam már pár országot életem során.
