A pacifizmustól a honvédelemig
Az 1918. november 3-án, Padovában aláírt fegyverszünetet követő hetekben Magyarország egyre nagyobb területei kerültek idegen fennhatóság alá. Az október 31-én megalakult Károlyi-kormány ezt átmeneti helyzetként fogta fel, s bízott benne, hogy a végleges rendezést jelentő békeszerződés igazságos és méltányos határokat fog megállapítani. Ezért kerülni igyekezett a konfliktusokat, s egy szervezett katonai ellenállás lehetőségét elvetette. Arra viszont törekedett, hogy tárgyalásos úton próbáljanak kölcsönösen elfogadható megoldásokat találni. Tárgyalásai azonban sem a románokkal, sem a szlovákokkal nem vezettek eredményre. A szerbekkel pedig el sem kezdődtek. S közben folytatódott a román és a cseh katonaság előnyomulása. A román csapatok februárban már Zilah és Csucsa környékén lőtték a visszavonuló magyar alakulatokat, köztük az előző hetekben megszerveződött Székely Hadosztályt, a csehek pedig nyugaton a Duna vonaláig, onnantól pedig az Ipoly torkolata és az Uzsoki-hágó közötti vonalig nyomultak előre.
Ezek a fejlemények Károlyi Mihályt és környezetét egyaránt addigi külpolitikai vonalvezetésük és katonai doktrínájuk felülvizsgálatára késztették. Ezt jelezte a januárban ideiglenes köztársasági elnökké választott Károlyi látogatása a Székely Hadosztály szatmárnémeti főhadiszállásán március 2-án. A katonák és a város lakossága előtt elmondott beszédében az államfő kifejezte reményét, hogy „az a világraszóló igazságtalanság, amelyet rajtunk elkövettek, a versailles-i konferencián orvoslásra fog találni”. Naiv módon még mindig bízott abban, hogy „Amerika és az antant egész demokratikus és szociális érzésű közvéleménye tiltakozni fog az ilyen amputáció ellen, amely lehetetlenné teszi, hogy ez az ország életképes legyen”. „De – és beszédében ez volt az új momentum – értse meg a világ azt is, hogyha pedig a párizsi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkezési joga és a megegyezéses béke ellen és Magyarország földarabolása mellett döntene, akkor mi végszükség esetén még fegyverrel is fölszabadítjuk ezt az országot.”
Az 1919 januárjától ülésező párizsi békekonferencia illetékes bizottságai eközben tervet dolgoztak ki a román és a magyar csapatok szétválasztására hivatott semleges zóna kialakításáról. Eszerint a magyar alakulatokat a Vásárosnamény-Mezőtúr-Algyő vonal mögé kellett volna visszavonni, miközben a román alakulatok a Szatmárnémeti-Nagykároly-Nagyvárad-Arad vonalig nyomulhattak volna előre úgy, hogy ezek a városok is az ellenőrzésük alá kerültek volna. A közbülső részt pedig francia csapatok szállták volna meg. Ezt a döntést Károlyi március 20-án vette kézhez, s a kormány március 21-én határozott elutasításáról. A minisztertanács álláspontját, amit a katonai vezetők, köztük Kratochvil Károly ezredes, a főleg erdélyiekből álló, ún. Székely Hadosztály parancsnoka is helyeseltek, Károlyi így indokolta: „Maga részéről kizártnak tartja a jegyzékben foglaltak teljesítését, mert nemcsak joglemondás volna, nemcsak újabb területeket hajtana bojár uralom alá, hanem lehetetlenné tenné, hogy alkalmas időben a románokat meg tudjuk támadni, miután közbe ékelődnek a franciák. (…) A párizsi békekonferencia nem ismeri el a wilsoni elveket, ezért új orientációra van szükség. Menekülést egyedül az internacionálé nyújthat. Ha a szocialisták egyedül veszik át a kormányt, új külpolitikai orientációra nyílik lehetőség. Nézete szerint, hogy az anarchiát és a bolsevizmust elkerülhessék, egy tiszta szociáldemokrata kormánynak kell alakulnia. Ez, támogatva az egész magyarságtól, megtagadhatja az antant követelését, és ha az antant emiatt tényleg hadat üzenne, fegyverbe állíthatja az egész munkásságot, melyet akkor támogatni fog az egész polgárság is. Mondjon le hát a koalíciós kormány, ő maga a hajó kormányán [sic!] akar és fog maradni, s kitart, amíg lehet.”
Honvédelem és forradalmi háború
Károlyi Mihály számításába azonban ezúttal is hiba csúszott. A szociáldemokraták többsége ugyanis nem akart egyedül kormányt alakítani, s ezért március 21-én délután Károlyi háta mögött megegyezett a gyűjtőfogházban őrzött kommunista vezetőkkel a hatalom közös átvételéről. Március 22-én reggelre Budapest házain így már vörös zászlókat lobogtatott a szél, s öles plakátok adták hírül, hogy Magyarországon a „proletariátus” vette át a hatalmat, amely „Haladéktalanul megkezdi a nagy alkotások sorozatát a szocializmus, a kommunizmus előkészítésére és megvalósítására”. Egyúttal „Hatalmas proletárhadsereget szervez, amellyel a munkásság és parasztság diktatúráját érvényre juttatja a magyar kapitalistákkal és nagybirtokosokkal szemben csakúgy, mint a román bojárokkal és a cseh burzsoákkal szemben”. Vagyis egyszerre kell harcolni „élelmünk és bányáink fölszabadításáért”, valamint „proletár testvéreink szabadságáért”.
Ez és a kommunista vezetők ezt követő nyilatkozatai azt valószínűsítették, hogy az új hatalom nemcsak a forradalom tovább terjesztésére, a „világforradalomra”, hanem ezzel összhangban a fegyveres honvédelemre, sőt a felszabadító háborúra is törekedni fog. Ez a kettős célmeghatározás még azokat is a Tanácsköztársaság mellé állíthatta, akik a kommün belpolitikai programját, mindenekelőtt a szocializálásokat helytelenítették, internacionalizmusától és antiklerikalizmusától pedig idegenkedtek. „Abban, hogy ősi földünket nem engedjük – fogalmazódott meg ez az álláspont az egyik vidéki újságban március végén –, találkozhatik a kommunista a nacionalistával.” Pontosan tükrözte ezt a kettősséget a szerveződő Vörös Hadsereg összetétele. A májusban felállított munkásezredek nagyrészt szociáldemokrata kötődésű legénységét elsősorban a Tanácsköztársaság internacionalizmusa, a proletár-szolidaritás és a munkáshatalom védelme motiválta. A parasztkatonák nagy része azonban – mint Szántó Béla hadügyi népbiztos megállapította – a magas zsold mellett azért fogott fegyvert, mert „a szovjet hatalom védelmi háborút folytatott”. „A parasztságnak ezek a részei nem a szovjethatalom, hanem az ország megvédése és a régi határok visszaállítása érdekében léptek be a Vörös Hadseregbe.”
A Vörös Hadsereget irányító hivatásos katonatiszteket nyilvánvalóan szintén a területvédelem, s nem a forradalmi háború lehetősége ösztönözte. Kratochvil Károly kezdetben maga is így gondolkodott. Március 23-i napiparancsában ugyanis ekképpen tájékoztatta tisztjeit és a legénységet: „A parancsnokságom alatt álló csapatok nevében az új kormánynak szolgálataink felajánlottam.” Indoklásképpen hozzátette: „Elérkezett az idő, hogy a cselekvés terére lépjünk, és fegyverrel védelmezzük meg a forradalom vívmányait és az ország területi épségét: ezen célok elérését tűzte ki a megalakult új kormány legközelebbi feladatul”. Ennek szellemében minden alárendeltjét összetartásra szólította fel, és arra, hogy a „románok további előnyomulásával szemben” fejtsenek ki „elszánt, erőteljes ellenállást”. A Hadügyi Népbiztosság március végi és április eleji parancsai, melyeket az ott szolgálatot teljesítő hivatásos tisztek fogalmaztak meg, ugyanilyen szellemben születtek. Előírták, hogy a demarkációs vonalakat átlépő ellenséggel szemben „a legszívósabb ellentállást kell kifejteni”, és visszavonulni csak akkor lehet, ha „az ellenállás teljesen kilátástalannak mutatkozik”. „A védelem célja, hogy az ellenséget a fegyverszüneti vonal mögé visszaűzzük.”
A Forradalmi Kormányzótanács és a katonai vezetés közötti taktikai egyetértés 1919 április elejére megrendült. Ez részben a március végi szocializálásokkal, a lakások rekvirálásával, a széfekben őrzött értékek elkobzásával, az egyházi iskolák köztulajdonba vételével, valamint a papok, szerzetesek és apácák elbocsátásával magyarázható. Részben pedig Kun Béla külügyi népbiztos március 30-i nyilatkozatával, amelyben kerek perec kijelentette, hogy „Mi nem állunk a területi integritás alapján”, s hogy a „Vörös Hadseregnek nincsenek agresszív szándékai”. „Elsősorban az a feladata, hogy a diktatúrát (…) vérontás nélkül támogassa.” Bizonyosan nem szült jó vért az a rendelet sem, amely mindenféle rendfokozatot és rangjelzést eltörölt, s a parancsnokok mellé politikai megbízottak küldését írta elő.
Mindezeket a tisztek növekvő ellenérzéssel fogadták, s őrlődtek a harc további vállalása, és ezzel a kommün védelme, illetve a támadókkal való megegyezés és a kommunista kormány eltávolítása között. Ez a dilemma legélesebben az Erdélyt védő Székely Hadosztály alakulatainak a körében merült fel, amelyek ellen a román hadsereg április 16-án frontális támadásba ment át. A háromszoros erőfölényben lévő támadók néhány óra alatt több ponton áttörték a védelmi vonalakat, amelynek április 17-től a magyar alakulatok részben rendezett, részben rendezetlen visszavonulása lett a következménye. A hátráló magyar egységek és a diktatúra helyi szervei között számos esetben került sor ideológiailag motivált összeütközésre. Nagykárolyban például, amikor a direktórium elnöke fegyvereket kért a bevagonírozásra váró székely katonák parancsnokától, Nagy Pál ezredes így válaszolt: „Fegyverem és munícióm nincs, nincs is célja semmiféle toborzásnak. Jönnek a románok, de ez így van jól. Csodálkozom azon, hogy önök, munkásemberek ez ellen állást foglalnak egy ilyen kormányzattal szemben. A Kormányzótanácsot szedett-vedett zsidók alkotják, és bennünket, hivatásos tiszteket megfosztanak rangunktól.” Majd elfogatóparancsot adott ki a direktórium minden tagja és néhány exponált híve ellen, akik elmenekültek a letartóztatásukra érkező katonák elől. Szatmárnémetiben Kratochvil Károly, illetve ottani katonái jártak el hasonlóképpen. A direktórium tagjait letartóztatták, illetve a város elhagyására kényszerítették őket. Majd visszahelyezték hivatalába a régi polgármestert. Tiszaújlakon ás környékén ugyancsak Kratochvil katonái teremtettek „rendet”. „Itt és más községekben kidobolták, hogy a tanácsköztársaság megszűnt, nekik ilyen Magyarország nem kell.” Az egyik április 20-i jelentés említi, hogy a „székelyek, szám szerint 500, Beregszász felé vonulnak, nemzetiszínű zászlók alatt, és a tisztek rangjukat felvarrták”.
Kratochvil Károly és alárendeltjeinek jelentős része kész lett volna összefogni a románokkal, és Budapest ellen vonulni. A román parancsnokok azonban csak a fegyverletételről voltak hajlandók tárgyalni. Az április 23-i tiszti gyűlésen a Székely Hadosztály parancsnokai elfogadták ezt a semmire sem kötelező ajánlatot. A fegyverletétel április 26-án kezdődött, és egy-két nap alatt a legtöbb alakulatnál befejeződött. A hadosztály többsége, de legalább fele – a források 4000 és 6000 fő közötti legénységről és 400-600 tisztről szólnak – Kratochvillel együtt hadifogságba került.
A hadosztály kisebbsége – mintegy 3000-3500 fő – viszont úgy döntött, hogy tovább harcol a románok ellen, még ha a zászló színe vörös is, és nem piros-fehér-zöld. Ezek közé tartoztak a Verbőczy Kálmán százados által vezetett kolozsvári nemzetőrök, a 21. kolozsvári gyalogezred zászlóaljai, a 39. dandár maradványai, egy tüzérezred és néhány kisebb alegység. A külön dandárrá szervezett alakulatok kezdetben a Tisza vonalát védték Tiszakarádtól a Sajó és a Tisza találkozásáig, majd miután a román előretörés a Tisza bal partján megállt, és az újjászerezett Vörös Hadsereg az április 27-től ugyancsak támadásba lendülő csehszlovák erők ellen fordult, az északi frontra szállították őket. Május 20-21-én részt vettek Miskolc visszavételében, majd június végéig a Branyiszkói-hágóig, illetve Eperjesig törtek előre. Gyurócsik-Jászay Mihály őrnagy, aki nem értett egyet Kratochvil és tiszttársai többségének a döntésével, előbb Pestre ment családjához, majd szintén csatlakozott a Vörös Hadsereghez, és a felvidéki hadjáratot ezredparancsnokként küzdötte végig. Az nem baj, legfeljebb „szépséghiba” lett volna – írta emlékirataiban –, ha „hazánk területét nem a nemzeti trikolór alatt tisztítjuk meg az ellenségtől”. A Székely Hadosztály tovább harcoló tisztjei és katonái ugyanígy gondolkodhattak.
„Rendteremtés” és emlékezetpolitika
Miközben a Vörös Hadsereg Észak-Magyarország felszabadításáért és a forradalom tovább terjesztéséért (Szlovák Tanácsköztársaság!) harcolt, Szegeden ellenforradalmi kormány alakult. Ennek honvédelmi minisztere, Horthy Miklós megkezdte egy új, magát nemzetinek nevező hadsereg szervezését. A június 6-án kelt alapító rendelet ennek feladatát a „vörös terror leküzdésében, valamint a törvényes rend és biztonság helyreállításában”, vagyis a Tanácsköztársaság megdöntésében határozta meg. Bár távlati célként fenntartotta a „régi Magyarország területi integritásának” helyreállítását, az adott helyzetben ennek még a hangoztatását is megtiltotta. Belátható ideig – indokolta ezt egy későbbi rendelet – „magunkat a franciák szövetségesének kell tekintenünk” és „Jelenlegi bázisunk az, hogy Magyarországnak a békeszerződésben megállapítandó határaihoz loyalisan hozzájáruljunk”. „Céltudatosan, erélyesen és megszakítás nélkül arra kell törekednünk, hogy az ántánt támogatását megnyerjük”.
Külpolitikai szempontból ez a program teljes mértékben azonos volt a Károlyi-kormány kezdeti álláspontjával, míg belpolitikai szempontból a románokkal egyezkedni próbáló és a Tanácsköztársaság megdöntésére készülő székely alakulatok céljait fogalmazta újra. Miután az antant nyomására a Vörös Hadsereg kivonult a korábban felszabadított Észak-Magyarországról, a románok ellen indított tiszai offenzívája pedig összeomlott, a szegedi kormány érintkezésbe lépett a közeli román parancsnoksággal, s felajánlotta, hogy a román előnyomulás déli szárnyán a Nemzeti Hadsereg csatlakozik a Budapest elleni offenzívához. Az elgondolás az volt, hogy Horthy fegyveresei „az ország megszállásával megbízott román hadsereggel együtt állítsák helyre a rendet, vagyon- és életbiztonságot”. A románok azonban ezt is elutasították, ahogy áprilisiban Kratochvil Károly felajánlkozását is.
Horthy Miklós három-négyezer fős hadserege így a románokkal való minden érintkezést kerülve vonult át 1919 augusztus második hetében a Dél-Dunántúlra. Útjukat és ottani tevékenységüket direktóriumi tagok, vöröskatonák és zsidó polgárok százainak a megkínzása, sőt nem ritkán minden jogszerűséget nélkülöző lincselések és akasztások kísérték. Közben megindult a toborzás is, amelynek eredményeként a Nemzeti Hadsereg létszáma néhány hét alatt mintegy 30 ezer főre duzzadt. Többségük politikailag megbízható fiatal gazdalegény vagy iparos volt. „Munkások és zsidók bevonása nem ajánlatos” – tartalmazták a toborzási irányelvek. A felbomlott Vörös Hadsereg székely alakulatainak maradékát, akik Verbőczy Kálmán százados vezetésével augusztus közepén érkeztek Győr közelébe, viszont betagozták a hadrendbe.
A fővezérség és a székely tisztek együttműködése egyáltalán nem volt konfliktusmentes. Horthy és vezérkara továbbra is kerülte a románokkal való összeütközést, Verbőczy sokat próbált katonái viszont Erdély felszabadítására készültek, és előszeretettel hergelték a románokat. November elején ezért Horthy külön hadparancsban lépett fel „a románok elleni revanseszmét tárgyaló meggondolatlan kijelentések ellen”. A románok – hangsúlyozta Horthy – „jelenleg az antant szövetségesei”, ezért „a velük foglalkozó kijelentésekben a legnagyobb elővigyázatossággal kell eljárni”. A székely tisztek és katonák közül ezért sokan a leszerelést fontolgatták. A leszerelési mozgalom elszigetelése érdekében Verbőczyvel és néhány tiszttársával szemben a Nemzeti Hadsereg vezetése elkövette azt a méltánytalanságot, hogy néhány hétre internálták őket. Szabadulásuk után pedig parancs írta elő, hogy a kolozsvári nemzetőrök legendás századosa csak olyan alakulatnál teljesíthet szolgálatot, „ahol nincs erdélyi vagy székely legénység”.
A románokat tehát nem Horthy Miklós és hadserege szorította a Trianonban megállapított új magyar határok mögé, hanem a párizsi békekonferencia, illetve a győztes nagyhatalmak parancsolták ki őket. Előbb, 1919 novemberében csak a Tiszán inneni területekről, majd 1920 áprilisában a Tiszántúlról is. Horthy egyik epitethon ornansa ettől függetlenül már 1919 őszén a „hon-, illetve országmentő” lett, míg katonái a „honvédő kurucok” XX. századi utódaivá, illetve „Csaba vezér lovasai” váltak. Károlyi Mihály és társai viszont – miként Tormay Cecile Horthyt üdvözlő beszédében 1919. november 16-án a Parlament lépcsőjén elhangzott – „Elárulták, megkínozták, kifosztották és megcsúfolták a magyar nemzetet”. Nem is beszélve Kun Béláról és elvtársairól, akik számára – ugyancsak Tormay Cecile megfogalmazásában – „haza sincs”, sőt „azt akarták, hogy nekünk se legyen”. A következő negyedszázad ideológusai, emlékezetpolitikusai és propagandistái tovább cizellálták ezeket a toposzokat. Kun Bélából így lett „krími véreb”, Károlyi Mihályból „hazaáruló”, Horthy Miklósból pedig olyan „éleslátású, higgadt, józan valóságérzékű, felelősségéről tudatos és hatalmas sugárzó képességű államférfiú”, aki nélkül „a magyar tömegek sem a jelent, sem a jövőt nem tudják elképzelni”.
