E meglepő kijelentés idején Picasso már világhírű festő volt. Hogy mennyire gondolta komolyan szavait és mennyi volt benne meghökkentésre hajlamos természetének, lényegtelen. Tény, hogy a katalán zseni büszke volt irodalmi tevékenységére. Pablo Picasso a festők mellett költőkkel barátkozott. Ismeretes, hogy legjobb barátja Guillaume Apollinaire volt. Csaknem egyidőben érkeznek a művészetek fővárosába, Párizsba. Picasso 1900-ban utazott Barcelonából a párizsi világkiállításra, míg a tizennyolc éves Apollinaire monacói és lyoni tartózkodás után egy évvel korábban költözött családjával a francia fővárosba. A költő és a festő 1905-ben találkoztak egy bárban. Csakhamar elválaszthatatlan barátok lettek, és Apollinaire szinte mindennapos vendég volt a festő műtermében, a Bateau-Lavoir-nak (Úszó mosoda) nevezett művészotthonban.
1902-ben, amikor Picasso visszatért Barcelonából Párizsba, Max Jacob fogadta be a Rue Popincouron lévő mini lakásába. A festő biztatta barátját, írjon verseket: „Élj, mint a költők” – mondta neki. Amikor 1918. november 19-én Apollinaire meghalt, Picasso vigasztalhatatlan volt, barátok nélkül maradt. 1920-tól Paul Éluard érdeklődni kezdett Picasso művei iránt, festményeket, rajzokat vásárolt tőle. 1935-ben, amikor Picasso és Éluard barátságba kerültek egymással, a festő életének nehéz periódusában járt. Elváltak útjai feleségétől, Olgától és egy időre abbahagyta a festést, verseket kezdett írni. Éluard barátsága visszaadta életkedvét. A költő verseket írt Picassóhoz, utóbbi pedig megörökítette barátját és annak ismerőseit. Picasso mindemellett mindegyik barátja közül Apollinaire-t szerette a legjobban: 1973. április 8-án, kilencvenegy évesen bekövetkezett halálakor is őt emlegette.
Picasso vonzódása a költőkhöz abból adódott, hogy ő maga is gyerekkora óta szerette a verseket. Kevéssé ismert, de 1935 és 1959 között több mint háromszáz irodalmi művet alkotott: verseket, prózai műveket írt, és két dráma is született tolla alatt. A németek által megszállt Párizsban, 1941 elején egy színdarab írásába kezdett. Ismeretes, hogy Picasso gyorsan dolgozott, naponta több képet festett. A Le désir attrapé par la queue (magyarul: A telibe viszonzott vágyakozás. Helikon Kiadó, Budapest, 1988. Fordította: Tamkó Sirató Károly) című abszurd drámáját négy nap alatt írta meg 1941. január 14-17. között. A kéziratot más írásaival együtt egy fiók mélyére rejtette. Három évvel később, 1944. március 2-án, amikor a szövetségesek előretörésekor a Gestapo útnak indította az utolsó deportáltakat Auschwitzba, Picasso tudomására jutott, hogy barátját, a zsidó származású költő Max Jacobot, akivel negyven évvel azelőtt együtt élt a nyomorban, és akivel együtt tanulta a francia nyelvet, Drancy gyűjtőtáborába hurcolták. Picasso semmit sem tehetett barátja kiszabadításáért, aki három nappal később belehalt a fogva tartás elviselhetetlen körülményeibe.
1944. március 19-én Picasso meghívta barátait A telibe viszonzott vágyakozás felolvasóestjére. Az eseményre barátja, Michel Leiris, költő, író és műkritikus 53 bis quai des Grands Augustin alatt lévő lakásán került sor, nem messze a festő lakhelyétől. A falra Max Jacob általa festett portréját függesztette fel Picasso.
Simone de Beauvoir A kor hatalma című önéletrajzi regényében ezt írta az estről: „A felolvasás este hét óra felé kezdődött Leiririsék szalonjában; néhány sor széket helyeztek el a helyiségben, de annyian voltak, hogy a közönség egy része a szoba végében és az előszobában ácsorgott. Háttal az ablaknak, a közönséggel szemben álltunk; áhítatosan hallgattak és tapsoltak; Sartre, Camus meg az én számomra merő tréfa volt ez, de itt − legalábbis látszólag − Picasso minden cselekedetét és gesztusát komolyan vették. Ő is jelen volt, mindenki sorra gratulált neki.”
Az előadás hallgatósága között olyan nagyságok voltak, mint a pszichoanalitikus Jacques Lacan; a színész-rendező Jean-Louis Barrault; az író-filozófus Georges Bataille; a kubista festő, Georges Braque; Albert Camus legnagyobb szerelme, a színművésznő Maria Casarès; a költő Pierre Reverdy, vagy a későbbi Nobel-díjas Claude Simon. A darab rendezését Albert Camus vállalta. A szereplők valamennyien Picasso barátai: Tortácska − az egyetlen profi színész − Zanie Campan, Szorongás Dora Maar, Kövér Szorongás Germaine Huguet, Két kis kutya Louise Leiris, Nagylábujj Michel Leiris, Tyúkszem Raymond Queneau, Csend Jacques Laurent Bost, Függönyök Jean Aubrier, Bütyök pedig Jean-Paul Sartre.
1944. június 16-án Picasso meghívta ugyanezeket a személyeket lakására, hogy megköszönje közreműködésüket. Az eseményt Picasso barátja, a híres fotós Brassaï (eredeti nevén Halász Gyula) örökítette meg. A képen állnak: Jacques Lacan, Cécile Éluard, Pierre Reverdy, Louise Leiris, Pablo Picasso, Zanie de Campan, Valentine Hugo és Simone de Beauvoir. Ülnek: Jean-Paul Sartre, Albert Camus, Michel Leiris és Jean Aubier.
Abszurd drámájában Picasso azt a filozófiai kérdést teszi fel, mi a vágy helye egy olyan korban, ahol az abszurd és a döbbenet az úr. A darabnak nincs összefüggő története. A rendezői utasítás szerint „teljes sötétségben” játszódik 1941. január 14-én, egy keddi esten. Mindegyik szereplő csupán három dologról beszél: éhség, hideg és szerelem. A szinte követhetetlenül ugráló, többnyire automatikus írásmódú történetben replikák, szójátékok között lírai képek is gazdagítják a szöveget: „Szép, akár egy égitest. Akvarell színekkel gyöngyházra festett álom. Fürtjei olyanok, mint az Alhambra-palota egymást ölelő arabeszkjei, és bőrének hamva ezüstös, mint annak a csengőnek a hangja, mely szerelmet álmodó fülembe az alkony tangóját muzsikálja.”
A dráma egyik legabszurdabb része a harmadik felvonás harmadik jelenetének vége, ahol a rendezői utasítás szerint „Tortácska, Unokanővér és a két Szorongás zsebükből egy-egy hatalmas ollót vesznek elő, és Nagylábujj hajából fürtöket kezdenek kivágni, addig vágják, amíg feje olyan kopasz nem lesz, mint a »Halálfej«-nek nevezett holland sajt. Az ablakredőny lécei közt a nap sugarai besütnek, és megvilágítják a Nagylábujjat körülülő négy nőt.
Tortácska:
Jaj, jajaj, jajajjaj...
Unokanővér:
Jaj, jaj, jaj...
Sovány szorongás:
Jajajajjajjjaj...
Jaja ja ja ja
S ezt így folytatják egy jó negyedórán át.
Nagylábujj (álmában): A velő csontja jégrögöket görget.
Unokanővér:
Jaj, de szép! Jaj jaj jaj... de jaj... ó! de jaj jaj de.._szééé...jaj jaj jaj jaj sz é é é é p.”
A nyelv teljes felbomlását mutató idézet emlékeztet Eugène Ionesco 1950-ben bemutatott A kopasz énekesnőjének befejezésére:
„Mrs. SMITH (mozdonyt utánozva) Töf, töf, töf, töf, töf, töf, töf, töf, töf, töf, töf.
Mr. SMITH Kint sincs!
Mrs. MARTIN Senki!
Mr. MARTIN Bent sincs!
Mrs. SMITH Senki!
Mr. SMITH Koc!
Mrs. MARTIN Cint!
Mr. MARTIN Sunk!
Mrs. SMITH Csak!”
Picasso abszurd drámáját 1949-ben Londonban, 1952-ben New Yorkban felolvasták, 1962-ben Bécsben színre is vitték. Hivatalosan 1967 júliusában Saint-Tropez-ban mutatták volna be, ám a városi tanács egyöntetűen elutasította a tervet. A felháborító döntés ellen írók csoportja tiltakozott, köztük Eugène Ionesco és Raymond Queneau. A darabot végül a Saint-Tropez-val szomszédos Gassinben mutatták be. Nyomtatott formában a Gallimard kiadó jelentette meg, 1945-ben.
