A nemzetközi presztízsnek örvendő földrajztudós-térképész, illetve a második világháború alakulására számottevő hatással lévő hírszerző jól megfért egymás mellett. Radó arra tette fel életét, és kockáztatta számtalanszor, hogy hozzájáruljon egész Európának a nácizmus és a fasizmus borzalmaitól való megszabadításához. Ezt nagyon kevés honfitársunkról mondhatjuk el.
Vádolhatnak elfogultsággal, hiszen nevelőapámról írok, akivel 1963-tól 1981-ben bekövetkezett haláláig a legszorosabb családi kötelékben éltem. Ám Európa-, sőt világszerte hasonlóan ítélték, ítélik meg tevékenységét, nálam jóval kompetensebbek. A CIA egyik 1968-ban készült, ma már nem titkos tanulmánya bevezetésében ez olvasható: „Közel 50 évig tartó hírszerző és térképészeti, illetve ahhoz kapcsolódó tevékenységével rászolgált arra, hogy a hírszerzés legnagyobb alakjainak Panteonjában legyen a helye.” A nagy honvédő háború enciklopédiája 1985-ös kiadásában mindössze három szovjet hírszerzőről ír: Richard Sorgéről, Nyikolaj Kuznyecovról és Radó Sándorról. Ebből is idézek: „(Radó) részt vett a német és olasz fasizmus elleni harcban. Svájcban irányította azt a hírszerző csoportot, amely (térképészeti ügynökségnek álcázva) olyan fontos információkat közölt a szovjet vezetéssel a német főparancsnokság terveiről és a csapatmozgásokról, amelyek rendkívül hasznosnak bizonyultak a moszkvai és sztálingrádi, valamint kurszki csata idején.” Radó 1971-ben megjelent memoárja, a „Dóra jelenti” igazi szenzáció volt, mivel először szólalt meg egy volt szovjet hírszerző. A négy magyar kiadás mellett a kötet 17 nyelven jelent meg. Az olasz kiadás szerkesztői előszavában ez áll: „A könyv lektora számára egyértelmű, hogy Radó Sándor egyáltalán nem »kém« volt, hanem egy olyan kiváló antifasiszta, akinek egy rendkívüli helyzetben a náci-fasizmus elleni küzdelemhez való hozzájárulása nemzetközi szinten is felbecsülhetetlen, és akinek a tevékenysége a mi felszabadulásunkat is elősegítette.”
Radó Sándor életében azonban a hírszerzés csak epizód volt – ezt mindig hangsúlyozta. Viszont egész életét hivatásának, a földrajztudományoknak, a térképészetnek, a geográfiának szentelte.
Radó, mint térképész több téren is első volt a világon. Ő készítette 1924-ben az első német nyelvű, nyugaton megjelent politikai és közlekedési térképet a szovjet köztársaságokról. 1927-ben Berlinben kiadta a Szovjetunióról szóló első útikönyvet. Nevéhez fűződik egyedülálló repülési térképek készítése is, melyekkel 1927-ben kezdett foglalkozni német és svéd légitársaságok felkérésére, és 1931-ben ő adta ki az első légiútvonal-atlaszt. Radó térképészeti munkásságának ebben a talán legtermékenyebb időszakában hozta létre Berlinben a világ első földrajzi és térképészeti sajtóügynökségét, a Pressegeót, amely később Párizsban, majd Genfben Geopress néven működött, és ellátta a nemzetközi napisajtót a világeseményekhez fűződő, tudományos igényű, aktuális térkép-illusztrációkkal. 1929-ben, Berlinben kiadta „Imperializmus” című munkásatlaszát. E művében iskolapéldáját adta annak, hogy a térkép nemcsak statikus topográfiai tájékoztatási segédanyag, hanem a térben és időben bekövetkező változások ábrázolásával fontos politikai orientáló kifejezőeszköz is lehet, érzékeltetve az események mögött meghúzódó okokat, sőt célokat is. Atlasza és annak javított, angol nyelvű kiadása („The Atlas of To-day and To-morrow”) az érdek- és befolyási övezetek bemutatásával, a Föld erőforrásai eloszlásának ábrázolásával már 1938-ban előrevetítette a közelgő újabb világháborút. E mű szerkesztésében ugyanaz a törekvés vezérelte, mint az 1959-ben, már Magyarországon elindított „Nemzetközi Almanach” évkönyvek készítésekor: mindkét művel a világfolyamatok tudatosítása volt a szándéka. Ilyen értelemben Radó a globalizációs szemlélet előfutára volt.
A térképkészítés és -szerkesztés vitathatatlan egyéni teljesítményén is túlmutat mindaz, amit a magyar térképészetért tett Magyarországra való visszatérése, 1955 után. Az európai élvonalba emelte a hazai kartográfiát, és szerteágazó kapcsolatai révén szakterületén kibontakoztatta a nemzetközi együttműködést. A vasfüggöny mögötti Budapestet a nemzetközi várostérkép kiállítások egyik központjává tette, ami jelentős lépés volt a (térképes) információ szabad áramlásáért folyó küzdelemben. Ehhez meg kellett törnie Moszkva ellenállását és a Nyugat bizalmatlanságát is. Klinghammer István, az ELTE professzora így értékelte Radó hazai munkásságát: 1960-tól „mind a földrajzosok, mind a kartográfusok, mind a Nemzetközi Térképészeti Társulás (ICA) rendezvényeinek aktív, rendszeres résztvevője volt. A nemzetközi kartográfia területén egyenesen meghatározó személyiséggé vált. Teljes energiájával segítette az akkor megkezdődött térképészeti paradigmaváltást, az új eszközök és eljárások térhódítását. 1972-ben átvette az ICA Tematikus Térképezés Bizottsága elnöki tisztét, amely bizottság a nevét 1976-ban Természeti Erőforrások Bizottságra változtatta. Elnökként különös gonddal viseltetett a harmadik világ országainak érdekei iránt. Radó Sándorról meggyőződéssel állítom, hogy ő volt a térképészet első, még ugyan analóg módszerekkel dolgozó, de már térképészeti adatbázist kialakító »geoinformatikusa«. Gondoljunk a nemzetközi rangú »Cartactual«-ra és »Cartinform«-ra. Korát messze megelőző érdeklődésével, az új iránti fogékonyságával és szervező készségével Budapestet a 20. század utolsó harmadában a világ egyik meghatározó kartográfiai központjává tette.”
Radó 1971-ben megjelent „Dóra jelenti” című memoárkönyvéből (melynek első cenzúrázatlan kiadása a szerkesztésemben jelent meg 2006-ban) tudjuk, hogy az elemi iskolában Radó Sándor szegény munkásgyerekekkel ült egy padban. Legjobb barátja egy piaci kofa örökbe fogadott lelenc fia volt. Fogékonysága a társadalmi igazságtalanságra és egyenlőtlenségre ekkor kezdett kialakulni. Az érettségi után korosztályát behívták. Szülei a család távoli rokona, Hazai Samu volt honvédelmi miniszter, altábornagy, akkor az osztrák-magyar hadsereg utánpótlási főnöke révén elintézték, hogy a Hajmáskér melletti vártüzértiszti iskolába, ne pedig a frontra kerüljön. Később a 6. vártüzérezredben szolgált. 1918-ban Budapestre vezényelték, ezrede törzsének ún. titkos parancsoki irodájához. A vesztes háború nyomán úrrá lett általános elégedetlenség, az éhínség és a reménytelenség láttán kezdett ismerkedni a marxista eszmékkel. Apjától azt követelte (eredmény nélkül), hogy ossza szét vagyonát az újpesti szegények között. Az őszirózsás forradalom után, 1918 decemberében Radó belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába.
A Magyar Tanácsköztársaság megalakulása után pár héttel megindult a nemzetközi intervenció a kommün ellen. Válaszlépésként megkezdődött a magyar Vörös Hadsereg szervezése. Ebből Radó is kivette a részét. Így került kapcsolatba a csehek ellen felvonuló hadosztály politikai biztosával, Münnich Ferenccel, aki kinevezte a tüzérség politikai biztosának. (Írásom végén kiderül, miért részleteztem katonai ténykedését.)
A Tanácsköztársaság bukása után Radó Bécsbe emigrált, ahol földrajzot, térképészetet, közlekedésföldrajzot, néprajzot, gazdaságtörténetet tanulhatott. A Tanácsköztársaság bukása, Trianon tragédiája, Európa átrendeződése és az emigrációs élet egy 20-21 éves fiatalember számára rendkívüli szellemi és érzelmi megrázkódtatást jelenthetett. Érdeklődése a szovjet köztársaságok felé fordult. 21 éves volt, amikor Bécsben megszervezte és irányította a Roszta Wien hírügynökséget, amely eredeti szovjet információk alapján tájékoztatta a nemzetközi médiát. Egy évvel később pedig létrehozta az Intel nemzetközi távirati irodát, amely a világról gyűjtött információkat Moszkva számára. Első oroszországi útján, 1921-ben Moszkvában részt vett a Kommunista Internacionálé (Komintern) III. kongresszusán.
Akkoriban szervezték meg Bécsben a Komintern konspiratív Balkán Irodáját, azzal a feladattal, hogy kapcsolatot teremtsen a balkáni kommunista pártokkal. A német protestáns munkáscsaládból származó Helene (Lene) Jansen itt dolgozott. Sándor és Lene, ez a két rokon lelkű fiatal sok megpróbáltatásban edződött, az illegalitás számos leckéjén túljutott. Bécsben találtak egymásra. A vérzivataros, sarkából kibillent világban a kommunizmus eszméjét, mint fároszt követték. 1921-től sorsuk egybefonódott. 1923-ban, Lipcsében házasodtak össze. Radó egyetemi tanulmányai folytatása mellett a weimari köztársaság idején a proletár századok vezérkari főnöke volt. Ezt követően a Radó házaspár rövidebb-hosszabb ideig, megszakításokkal Moszkvában élt. Lene a Komintern munkatársa volt, és egy ideig Sztálin titkárságán dolgozott (egyes források szerint Molotov titkárságán is). Közben színikritikákat, irodalmi és kulturális tudósításokat küldött Berlinbe, ahova később visszaköltöztek.
A húszas évek végétől a házaspár élete döntő fordulatot vett. Radó 1929-től a Vörös Hadsereg vezérkarának titkos munkatársa lett Nyugat-Európában (ez kiderül a Nyikita Hruscsovnak 1961-ben írt leveléből). Bernd-Rainer Barth német történész szerint viszont Radó hírszerzői karrierje már 1919-ben elkezdődött. Lene szintén a Vörös Hadsereg ügynöke volt. Önéletrajzában erről csak annyit írt, hogy 1931-től vett részt „férje tudományos és konspiratív munkájában”.
Hitler hatalomra jutása után a Radó család (két fiukkal és Lene édesanyjával) Párizsba települt át. Radó 1935 októberében találkozott Moszkvában Szemjon Urickijjel, a Vörös Hadsereg katonai hírszerző szolgálatának (GRU) vezetőjével és Artur Artuzovval, a Belügyi Népbiztosság (NKVD) külföldi hírszerzési osztályának vezetőjével. Megállapodtak, hogy GRU-megbízatásához új állomáshelyet kell találnia. A Radó család 1936-ban Genfben telepedett le. Ekkor kezdődött Radó életének legdöntőbb szakasza: a szovjet katonai hírszerzés szolgálatában felkészülés a Németország elleni titkos háborúra.
Ekkor hozta létre a Geopress ügynökséget, ami nemcsak megélhetést biztosított, hanem kitűnő fedőcég is volt. A svájci szovjet katonai hírszerző csoportot Maria Poljakova, a GRU magas rangú tisztje hozta létre, majd a 30-as évek végén átadta Radónak, aki azt 20 országra kiterjedő, 80 ügynököt mozgató szervezetté fejlesztette. Az Európában működő szovjet hírszerző csoportok közül egyedül Radóé volt az, amelynek – eseti futárszerep, útlevél- és pénztovábbítás mellett – a legfőbb feladata a hírszerzés volt. A Vörös Trojka – ahogy a csoportot a három rádióadóvevő-állomása alapján a svájci és német elhárítás nevezte – a háború idején a nyugat-európai szovjet hírszerző csoportok közül (eltekintve az angliai Cambridge-i Ötöktől) a legtovább, 1943 novemberéig tudott hatékonyan működni. Mégis, később Radót azzal vádolták, hogy elővigyázatlansága veszélybe sodorta csoportját. Pedig a csoport teljesítménye rendkívüli volt.
Az első figyelmeztetést arról, hogy Németország a Szovjetunió megtámadására készül, már 1940. június 6-án elküldte Radó! Svájcból összesen mintegy 6 ezer rádiótávirat érkezett Dórától Moszkvába a háború alatt, a német stratégiai tervekről, a hadrendről, a hadszíntér helyzetéről, a hátországról. Még az atomkutatásokról is! Rainer Karlsch német történész szerint Dóra jelentései „az utolsó cseppet jelentették a pohárban”, tehát végső soron azok nyomán indult be 1942 őszén az ipari méreteket öltő szovjet atomprojekt.
Radó Sándort mindezek ellenére Moszkva 1945 elején visszarendelte. Másfél év vizsgálati fogság várta a hírhedt Lubjankán, majd a Gulág következett. 1954 végén szabadult és 1955-ben térhetett haza Magyarországra (36 év után).
Születésének 110. évforduló alkalmából kezdeményezésemre a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum nemzetközi konferenciát tartott, melyen Radó életét és munkásságát értékelték. Ebből az alkalomból a Múzeum díszudvarán katonai tiszteletadás mellett emléktáblát helyeztek el. Dr. Holló József nyugállományú altábornagy, az intézmény főigazgatója táblaavató beszédében hangsúlyozta: „Radó Sándor életútja, tevékenysége méltán ösztönözhette a szakmai társadalmat, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum vezetését arra, hogy emléket állítsunk egy olyan embernek, aki cselekedeteivel, aktuális és szigorúan titkos információival sok ezer ember életét mentette meg a frontokon és a hátországban egyaránt.”
Az emléktáblán ez állt: „Dr Radó Sándor professzor (1899-1981) világhírű térképész, földrajtudós, a nácizmus és fasizmus ellen küzdő legendás hírszerző emlékére állította a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum 2009”.
Az emléktáblát 2015-ben eltávolították. 2019-ben levélben fordultam az intézmény akkori parancsnokához, Dr. Kovács Vilmos ezredeshez az ügyben, amire Soós Péter őrnagy, múzeumigazgató-helyettes válaszolt. E szerint az intézmény tudományos tanácsa szakmai szempontok alapján úgy döntött, hogy „Radó Sándor (…) nem tartozott a Magyar Királyi Honvédség vagy a Magyar Néphadsereg állományába, tevékenysége nem kötődik közvetlenül a magyar hadtörténethez, ezért került sor az emléktábla levételére.” Egyúttal javasolta, hogy ha szeretném máshol elhelyezni az emléktáblát, forduljak a Magyar Honvédség térképészettel foglalkozó szakintézménye, az MH Geoinformációs Szolgálat parancsnokához. Megtettem. Írtam Szalay László ezredesnek. Ő azt válaszolta, hogy a szolgálatuk „Radó Sándor emléktáblája elhelyezésének engedélyezésében nem illetékes, ezért kérem, hogy kérelmével illetékességből közvetlenül a Honvédelmi Minisztériumhoz forduljon.” Ezt követően az előzményeket is ismertetve közvetlenül Dr. Benkő Tibor miniszternek írtam. Válaszra sem méltatott…
