Rövid hír jelent meg a hétvégén a Népszavában egy a hatalom szempontja szerint nem különösebb nyomatékkal bíró, kb. 2-3000 színész életét, pályáját befolyásoló adminisztratív tervről. A cikk egy ugrásra kész, sorsdöntő „nesze nektek” törvénymódosítás zanzája.
Megjött! Várható volt, már mióta is!?
Voltak ugyan néhányan, akik egyszer-kétszer riadót fújtak: „senki ne higgye, hogy ki lehet maradni az össznemzeti szórásból, hogy a színházak önmozgásának maradék roncsait majd csak úgy érintetlenül hagyják, hogy működjön tovább”, de az intéseket a többség, és a többség szakmai vezetőinek többsége csak feltűnősködő okvetetlenkedésnek ítélte. Mit tegyünk, okos urak közt játszották a bambát, és akkor tessék, íme, valahol már kész a leltár! Hiszen tudni lehet: mindent, de mindent még jobban szét kell zilálniuk, hogy a jövőben mindegy, milyen, de nevesíthető nyoma maradjon országlásuknak. Várható tehát, hogy 2025-nek egy fagyos éjszakáján, úgy éjfél után pár perccel egy salátatörvényben valamelyik Semjén Zsolt az épp hogy még éber házelnöknek benyújtja szavazásra a törvénytervezetet.
A NER álmatlan reformerei nem cicóznak, a lényeg lapidáris ily módon: „jövő év januárjától várhatóan hatályba lépő változtatások egyik fajsúlyos eleme, hogy megszűnne a színházak közös finanszírozása”. Érthet ennyiből is mindenki. Bár hogy mire utal a „közös” mint melléknév, többfelöl magyarázható, de már most is fölösleges végiggondolni, hányféleképp, hiszen csak a hülye nem fogja fel: a finanszírozás egy helyről, egy kézből lesz „megoldva”; és hogy milyen elosztásban, szokás szerint majd tesznek róla: úgy, hogy ügyesen fedje azt is a fátyol titka.
Ahhoz is túl jól ismerjük egymást a NER meg én, hogy a „megszűnne” szó feltételes módjának vacakoló fogalmazását benyaljam; mert dehogy „megszűnne”! Megszűnik, és kész, passz, boldog karácsonyt, oszt jónapot!
Várható volt az akció, de két névnek az említése mégis igencsak megijesztett: „a Hankó Balázs kultúráért és innovációért felelős miniszter által jóváhagyott előterjesztés a Csák János korábbi miniszter által szorgalmazott átfogó kulturális törvény helyébe lép.” Csákról 2022-ben, kinevezésekor sem tudtam, kicsoda, amiképp utódjáról, Hankó Balázsról sem lehetett érdemben hallani azelőtt; azonban hogy a kulturális intézmények, jelesül színházak működéséről szóló törvénytervezet kollektív agyszülemény, egy közgazdász képesítésű diplomata és egy gyógyszerész közös kompozícíója, az az orbáni fejvadászat ismeretében ugyan nem meglepő, de komoly riadalmat kelt. Az agysebészetben jártas Pintér Sándor rendőr vezérezredes sem erősítette bizalmam az egészségügyi mainstream iránt, de az agysebészethez nem értek, a színházi működéshez meg valamennyit igen.
Aztán egy még érdekesebbet is megtudtunk a hírből: azt, hogy „a Nemzeti Színház kapna feladatot a vezetői pozíciók betöltésénél”. Nocsak! Személy szerint „a Nemzeti Színház”? Nekem valami valahogy nem pontos itt! Értsem ezt úgy, hogy a Nemzeti Színház, mivel jól ismeri szakmai múltamat és működésemet, vagy mert netán a Nemzeti Színházzal még privátim is bizalmas baráti viszonyban vagyunk, ezért szól nekem, én bemegyek, átveszem tőle a kinevezésem, és hálásan átölelem a Nemzeti Színházat, mert rám gondolt?
Mindegy, rendben van, kinevezésekről ezután maga a Nemzeti Színház dönt, csak azt mondják meg nekem: miért a Nemzeti, miért nem a Turay Ida Színház?
Aztán azt már nem is feltételes módban közli a cikk, hogy „az önkormányzati fenntartású intézmények esetében a fenntartói megállapodások csak a kultúráért felelős miniszter jóváhagyásával válnak érvényessé”. Igaz, már a XVI. században is élt a „ius primae noctis”, vagyis a földesúrnak joga volt a jobbágyasszonyokkal még a férj előtt elhálni a nászéjszakát. Ennek fényében kérdezem: maradt még valamilyen hatáskörük az önkormányzatoknak? Ha nincs több, ajánlom, hogy tennivaló híján a polgármesterek üljenek ki a templom elé és áruljanak kegytárgyakat. Úgy valami kevés talán megmarad, ami még bizalomgerjesztő.
Merthogy: „a vezetői pozíciók betöltését közben egy kötelező vezetőképzéshez kötnék, amelynek elvégzésére két év áll majd rendelkezésre.” Látom magam előtt, ahogy Csák és Hankó fejüket összedugva próbálják kitalálni, mi mindennel tudnák még tovább komplikálni a színházak amúgy is kaotikus működését, majd hopp, rájönnek: különképzést kellene rendszeresíteni, és ezt gyorsan be is írják a többi agymenés közé. Kérjék majd számon rajtam, ha nem lesz belőle semmi! Mégpedig azért nem, mert bruttó hülyeség. Pedig azt is írják, hogy „az előadó-művészeti területen ennek felelőse várhatóan a Nemzeti Színház lenne.”
Már megint ő!? Nem elég szegénynek, hogy eddig a Teátrumi Társaságot, a két színművészeti egyetemet, a beregszászi színházat, rektori megbízottként a Szent István Egyetem művészeti karát, a Színházi Olimpiát és a Fradival való szellemi kooperációt is a nyakába varrták, nem szólva a legfontosabbról, hogy szegény Nemzeti Színháznak igazgatnia kell magát a Nemzeti Színházat, sőt, a Nemzeti Színháznak a Nemzeti Színházban még előadásokat is kell rendeznie - és most még akkor, nesze neked, a vezetőképzést is megkapta! Nem is értem, hogy bírja idegileg, hogy nem rogy össze ekkora teher alatt!
Tisztelt Színházi Szakmánk Tagjai! Száz szónak is egy a vége: óvatlanul hagytátok, hogy az orrotok előtt előzzön újra és újra a mindenkori kultur(álatlan)kormányzat! Nem rég, csupán 40-50 éve. Magatokba nézni tehát már késő. Egyet tehettek még: egymásra néztek, és szolidáris érzékenységetekkel elképzelitek, hogy a januári intézkedéseket követően melyikőtök kerül utcára és melyikőtök képes megkapaszkodni a Lex Hankón.
Végül pedig még utoljára elénekelhetitek együtt, hogy: „Szeressük egymást gyerekek, / A szív a legszebb kincs. / Ennél szebb szó, hogy szeretet a / A nagyvilágon nincs. / Az élet úgyis tovaszáll, / A sír magába zár. / Szeressük egymást gyerekek, / Hisz minden percért kár!”
A szerző színész, rendező.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.