– Ez egy gyönyörű város. Itt van a Tisza-part, ahol az unokáim imádnak sétálni. Már akkor is jó volt itt élni, amikor még csak falu volt, hiszen a cipőgyár miatt sokkal jobb volt az ellátásunk, mint a tizenhat kilométerre lévő szolnokiaknak. Kiskosztümön meg öltönyön kívül mindent meg lehetett venni, nem kellett elutaznunk sehová. Ma meg, ha valahol azt mondom, Martfűn lakom, tízből nyolc ember biztosan rávágja, hogy ja, a martfűi rém! Nem a híres Tisza cipőről, nem a növényolajgyárról vagy a sörgyárról, netán a szép városközpontunkról beszélnek a név hallatán, hanem egy sorozatgyilkosról. És ez szörnyű! – mondta a hetvenes évei közepén járó Tóth Lászlóné, akivel három másik idősebb asszony, Forgács Imréné, Száraz Sándorné és Törőcsik Károlyné társaságában beszélgettünk a település impozáns, hatalmas csarnokkal és színházteremmel rendelkező, hajdani fénykorát még ma is felvillantó művelődési házában.
Az emeleten, egy kisebb teremben voltunk, ahol ők népi hímzőszakkört tartanak, minden héten szerdán délután. Igaz, már egyre kevesebben vannak, volt aki meghalt, van aki most éppen beteg, de azért négyen-öten rendre összegyűlnek, előveszik a mintákkal kirajzolt párnahuzatot, terítőt, és jászsági vagy éppen kunsági motívumokat hímezve egy-két órán keresztül egymással beszélgetnek.
Olykor köztük is szóba kerül egy több mint hatvanéves történet, amelynek egyik főszereplője, a kéjvágyból elkövetett sorozatgyilkosságok miatt 1968-ban kivégzett Kovács Péter sofőr, a másik pedig Kirják János volt cipőgyári dolgozó, akit az első áldozat, Szegedi Margit meggyilkolása miatt ártatlanul ítéltek előbb halálra, majd később életfogytig tartó börtönbüntetésre. Őt az 50-es években alkalmazott módszerekkel, vagyis vélhetően fenyítést és erőszakot is alkalmazva vették rá, hogy bevallja a gyilkosságot. Csakhogy évekkel később hasonló módon több nő is áldozatul esett ilyen támadásoknak a környéken, s az így elindított, újabb nyomozások után derült ki, hogy valójában a nőket – köztük az első áldozatot – egy tiszaföldvári, családos sofőr, Kovács Péter ölte meg. Az ügy már régóta lezárt, ám az általa ejtett sebek gyakran feltépődnek, s sok idős itteni ember idézi fel újra és újra az akkor történteket. Például, amikor 2016-ban Sopsits Árpád A martfűi rém címmel filmet készített, vagy akár az elmúlt hónapokban, amikor egy itteni joghallgató, Székács Anna úgy döntött: az ügy jogi visszásságairól írja évfolyamdolgozatát, s többeket meginterjúvolt a helyiek közül.
– Kézenfekvő volt, hogy ha már martfűi vagyok, akkor ennek a történetnek a jogi sajátosságairól kellene írnom, kezdve onnan, hogy egy teljesen ártatlan embert ítéltek el évekre – mondta Székács Anna az ELTE Állam és Jogtudományi Karának negyedéves joghallgatója, aki évfolyamdolgozata megírásához keresett témát. Szavai szerint a Kádár-rendszer '56 utáni megtorló gépezete már működött, amikor Kovács Péter 1957-ben elkövette az első gyilkosságot, s végül részben ez vezetett oda, hogy a magyar igazságszolgáltatás egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb szégyenfoltja lett a martfűi ügy.
Kutatásai alapján úgy vélte: a nyomozók tisztában voltak vele, hogy nem az igazi bűnöst sikerült elfogniuk, s a céljuk nem az volt, hogy igazságot szolgáltassanak, hanem hogy minél hamarabb bemutathassák, megoldották az ügyet.
– Akkoriban létezett egyfajta elmélet, hogy sorozatgyilkosság – ráadásul szexuális indíttatású –, csak a kapitalista államok devianciája, ami a szocializmusban abszolút nincsen jelen, s ha mégis elfordul, az egyáltalán nem a társadalom vagy a rendszer hibája, hanem az egyén pszichotikus problémája – érvelt. Arra a kérdésre, hogy az ártatlan Kirják Jánost mivel vették rá, hogy bevallja az el nem követett gyilkosságot, azt felelte: írásos bizonyíték nincs kínzásra vagy kényszerítésre, de az '56-os érából egyértelműen fel lehet mutatni olyan adatokat, hogy ez a módszer hogyan működött, vagyis vélhetően őt is érte olyan fizikai és pszichikai nyomás, ami miatt hamis vallomást tett. Ez abból is látszik, hogy később többször visszavonta, újra bevallotta, majd megint visszavonta a vallomását, míg végül ő maga is elhitte, hogy gyilkolt.
Székács Anna az adatgyűjtés során maga is tapasztalta, hogy a martfűieket, különösen az ötvenes-hatvanas években aktív, ma már nyolcvan év feletti korosztály tagjainak zömét ma is foglalkoztatja a több mint hatvan évvel ezelőtti történet. – Akadt, aki így vagy úgy, eltemette magában, mások úgy tekintenek rá, mint egy rossz fényre, ami miatt nem a híres cipőgyárral, hanem ezzel az üggyel együtt emlegetik Martfűt. Sokan haragszanak, amiért Sopsits Árpád 2016-ban filmet forgatott A martfűi rém címmel, bár talán elfelejtik, hogy a korabeli újságok is ilyen névvel illették a sorozatgyilkost, vagyis ez nem új keletű – tette hozzá. A martfűi egyetemista maga is beszélgetett olyan idős hölggyel, aki azt javasolta, hogy a gyilkosság helyett foglalkozzon inkább a helyi téglagyár történetével, de persze joghallgatóként abban nemigen látott a mostani témához hasonló kihívást.
A kézimunkázó asszonyok egyike, Tóth Lászlóné egy darabig együtt dolgozott a börtönből később szabadult, ártatlanul elítélt, s azóta elhunyt Kirják Jánossal, aki a beosztottja volt a cipőgyár egyik részlegén.
– Nem beszélt szinte soha semmiről, és mi sem nagyon beszéltünk vele, főképp nem a gyilkosságokról, meg a börtönről. Épp a múltkor idéztük fel itt hímzés közben, hogy mindenki tudott erről a szörnyű ügyről, de sose beszéltük ki magunkból igazán. Jani bácsit nem kerülték az emberek, de ő nemigen közeledett másokhoz. Végigdolgozta úgy a nyolc órát a lelkem, hogy szinte egy szót nem szólt. Annyi volt a dolga, hogy a gumiport csiszolás után egy nedves ronggyal le kellett törölnie a talplemezről, de néha szólni kellett neki, hogy cseréljen rongyot, mert már nagyon piszkos. Nem vette észre. Mintha nem lett volna ott, csak a teste – idézte fel az asszony.
– Emlékeztek, hogy amikor 57-ben az első gyilkosság történt, mindenki figyelmeztetett minket, hogy ne menjünk egyedül az utcán? Nem volt hivatalos felszólítás vagy ilyesmi, hanem csak bent a cipőgyárban mondták többen, ne járkáljunk egyedül, mert hallottuk, hogy eltűnt egy lány, meg ott volt a Szegedi Margit esete – mondta a szintén volt cipőgyári dolgozó, Szakács Sándorné. – Jómagam egyszer ültem egy autóban Kovács Péterrel, persze nem tudtam akkor, ki ő, meg mit csinált – folytatta. – Szolnokra, a statisztikai hivatalba kellett bemennem, s a portán szaladtam kifelé, hogy le ne késsem a buszt. A portás meg mutatott a kapuban egy teherautót, s mondta, hogy az épp Szolnokra megy, biztos bevinne. Huszonéves voltam akkor, beültem, de ő nem szólt hozzám egész úton szinte egy szót se – mondta. Később a most nyolcvannyolc éves Törőcsik Károlytól megtudtuk: sofőrként ő is fuvarozott Debrecenig a férfival meg egy másik kísérővel egy autóban. Utóbbival egész úton arról beszélgettek, mit tennének a gyilkossal, ha a kezük közé kaparintanák, miközben ő maga, vagyis Kovács Péter ott ült kettőjük között, egyetértőn bólogatva. Forgács Imréné ehhez azt fűzte hozzá kissé megborzongva: neki egy barátjáék vettek meg egy szétbontandó disznóólat, a család, meg az ismerősök segítettek szétszedni, felrakni a kocsira, ott is Kovács Péter volt a fuvaros.
Szakács Sándorné hozzátette: őt borzasztóan felbosszantotta, hogy martfűi rémnek nevezték el az elkövetőt, pedig valójában tiszaföldvári volt.
– Elvitt a lányom nemrég Budapesten egy fogorvoshoz, két kezelés között beszélgettünk, hogy hova való vagyok, mondom neki, hova, mire ő rögtön azt válaszolta, hogy ja, a martfűi rém! Egy egész települést megbélyegez egy ilyen régi történet. Erről lettünk híresek, meg Szilágyi Vivienről, aki a Való Világban szerepelt, most meg az anyjáék itteni zöldségesboltjában dolgozik. A VV Vivike! – dohogtak beszélgetőtársaim. Hozzátették: A martfűi rém című filmet nem nézték meg. Aki pedig a helyi ismerőseik közül igen, annak nem tetszett.
– Igaz, hogy bele van írva, hogy a valóságra alapozott, de van benne fikció is. Például a vezsenyi komp, amin áthajóznak a Tiszán, azt nem értjük, hogy került bele – mondták, miközben elszántan böködték a tűt a keretebe foglalt terítőn. Látszott, ha tehetnék, új történetet varrnának a sorozatgyilkosság apropóján egyfajta mágikus falvédőbe, ahol a fiatalságuk, s az egész életük részévé vált Martfű neve olyan patyolattiszta maradna, mint amilyennek ők szeretnék.
