Bóklászunk a temetőben. Már besötétedett, és noha úgy volt, még világosban kiérünk, a közlekedési dugók két-három órával odébb tolták a kora délutáni időt.
Nem baj, elvégre úgy szeretjük a temetőt, ha fényben úszik ilyenkor.
Mások ezek a fények, mint amikor még gyerekként jöttünk el a sírokhoz, magunkkal hozva a háztartási boltban vett kilós kiszerelésű, mutatóujjnyi méretű, fehér gyertyákat, amik néha összezörrentek a zacskóban.
Mintha külön ajándék lett volna a földben nyugvók részéről, hogy extra lehetőséget teremtettek a gyerekeknek a gyufához vezető közelebbi kapcsolathoz, hiszen odahaza tiltott játéknak minősült, annak minden izgalmával. Olyannyira, hogy amikor az öcsém először kaparintott meg egy véletlenül kint felejtett skatulyát, mindjárt egy egész szalmabálát felgyújtott vele.
Ugyanazt az utat járjuk most végig, mint évtizedekkel ezelőtt, bár sírjaink száma közben megszaporodott. A kisebbik temetővel kezdünk, a katolikussal, ami talán huszadakkora méretű, mint a református.
Oka van a kicsinységnek. Ahogyan hajdani őszhajú, őszbajuszú történelemtanárunk mesélte, az őrgróf megharagudott az egyházára, amiért nem engedte elválni a feleségétől, ezért inkább reformátussá lett, s akkori szokás szerint ebben a falu népe is követte őt. Talán kárpótlásul, talán más okból, hatalmas fehér templomot emeltetett aztán az új egyháznak, Európában még egy ilyen van, mint a szilvásváradi kerek, Olaszországban valahol. Míg a másik, a katolikus templom ma is pici, alig lehet észrevenni a kastély alatti fák ölelésében.
Mintha mindig játszadozna a szél ilyenkor, november 1-jén, hol viharosabban, hol csak egy kicsit, mint most is, épp annyira erősen, hogy a fellobbanó gyufalángot egy-két pillanat után bolondozva fújja el. Máskor négyen is körbeálltuk a kicsi lángot, takarva, amíg a gyertyát védettebb helyen földbe nyomtuk, de most csak ketten vagyunk, efféle emberi kunyhó megalkotásához kevesen. Gyertyáinkról sem kell már lecsepegtetni a viaszt a sírkövek betonjára, hogy aztán a langyos, olvadó anyagba mártva hosszan kivárjuk, amíg újra megszilárdul, s tartsa, amit tartania kell még jó darabig. Minyonmécseseink vannak, nem koszolnak, nem kell utánuk később vakargatni az odaragadt foltokat, sterilek, bár kevésbé izgalmasak, mint hajdani társaik.
Nézem a hatalmas fehér bugájú krizantémokat, a „csináltatott” koszorúkat, az olykor már-már félméteres, kupolás mécseseket. A mi csokrunk a kertből szedett, apró, rózsaszín, lila és sárga szirmú virágokból áll, kissé tán esetlen, de miközben a szálakat metszettem a bokrok tövéről, előttem volt azoknak az arca, akiknek földi otthonára végül rátettem a bokrétát. A fiúknak hegyes nádszálat is kötöttem bele, a lányoknak száraz hortenziát, s kutyasétáltatás közben a dzsumbujosból még csipkeágakat is szakítottam, vigyázva szedegetve a szúrós kis tüskéket. Ezek a vérvörös bogyók a gyertyák fényében úgy izzottak fel, mint bohém lámpások, amik ott maradnak azután is, hogy a lángok már rég ellobbantak a sötétben.