A kormány a diákhitel mintájára úgynevezett munkáshitelt tervez nyújtani a 17-25 év közötti, dolgozó fiataloknak. Hangsúlyozom: az helyes, ha a fiatal szakmunkásokat támogatjuk. Fontos és kívánatos, hogy ez a sokszor mellőzött (itt-ott lenézett) csoport végre megbecsülést kapjon. Hazabeszélek, hiszen közülük jövök.
Ugyanakkor a fideszes tervek arról tanúskodnak, hogy a döntéshozók alig ismerik ezeknek az embereknek az igényeit, szükségleteit, problémáit. Az eddigi „semminél” persze sokkal jobb, ha adunk négymillió forint kamatmentes, szabadon felhasználható hitelt, 5 év hazai munkavégzésért cserébe, miközben a gyermekvállalás a visszafizetést kitolja, több gyerek esetében pedig csökkenteni.
De egy jó szakembert, egy mobilis, tettrekész fiatalt nem tudunk az országhoz kötni egy szűk tízezer eurós tartozással. Ezzel annyit érünk el, hogy a német építőipari cégnél az első pár hónapban kevesebbet kap majd kézhez, mert vonják tőle a „váltságdíjat”.
Kőműves, villanyszerelő, ács: ezek az emberek nem azért mennek el itthonról, mert hiányzik az életükből egy tízéves Dacia ára.
Azért hagyják itt az országot, mert keveset keresnek, mert a munkahelyükre nem ér be időben a vonat, mert az anyukájukat zsúfolt kórtermekben túlterhelt és alulfizetett ápolók látják el (akik előbb-utóbb szintén elmennek innen), és mert olyan iskolába akarják íratni a gyereküket, ahol van szaktanár. Bármilyen közhely, higgyék el nekem: nem egy négymilliós hitel, hanem a jó kormányzás tudja megtartani az ország polgárait. De ha ezt egy hitelen keresztül akarjuk megoldani, akkor csináljuk jól!
A kormánynak ugyanis van felelőssége abban, hogy a kiadásai milyen társadalmi hatással járnak. Épp ezért nem elég ezt a négymilliót csak úgy „odaszórni”, hanem tessék megnézni azt is, kiknek adjuk és az ő életükben mire van szükség!
Kezdjük a lakhatással. Négymillió forint itt önmagában nem érdemi segítség – de ha összekötjük egy olcsó bérlakásprogrammal, lakástakarékkal, és a munkáltató is hozzájárulhat egy vissza nem térítendő lakástámogatással, akkor már valódi életkezdési támogatást adtunk a fiataloknak. És ha itt raktak fészket, akkor már kevésbé akarnak külföldre költözni.
Szintén könnyen azonosítható az adott korosztály számára fontos egészségügyi szolgáltatások köre. Miért nem keressük meg a módját, hogy az egészségpénztári befizetéseik jobban hasznosuljanak szűrésekre, az időskornak ekkor megmenthető fogakra – és ha több gyereket szeretnénk, akkor nőgyógyászati és egyéb ellátásokra? Egy fiatal dolgozó a lakását is berendezheti ebből a hitelből, de ha az egészségére akarja költeni, az van olyan fontos cél, hogy minden forintja mellé tegyünk állami és munkáltató forintokat is.
Ugyanezt gondolom a képzésekről is. Ha már a diákhitel volt a miniszterelnök példája a munkáshitel kapcsán, akkor vegyük ezt komolyan! A diákhitel konstrukciók egyik fontos funkciója a tandíj finanszírozása (baloldali emberként egyébként ezzel is rengeteg gondom van), hát akkor vizsgáljuk meg, hogy az a fiatal szakember, aki kap négymillió forintot, és ezt a saját iskoláztatására, fejlesztésére költené, milyen kínálattal szembesül! Sőt: hogyan tudjuk arra ösztökélni, hogy ha nem kell a hétköznapi fogyasztásába beforgatnia ezt a pénzt, akkor valami személyes stratégiai cél elérését segítse? Egy új szakma, egy nyelvvizsga, új tudás és képesség a négymillió forint sokszorosát hozza vissza neki - és nekünk is.
Kár, hogy a kormány megint előbb kommunikált, és aztán próbálja a gombhoz szabni a kabátot. Érdemes lett volna erről (is) a törvény elfogadása előtt beszélni. Ugyanakkor sosem fogom önmagában azért kritizálni a mindenkori országvezetést, mert pénzt ad a fiatal munkásoknak; nekem az a bajom, hogy ezt sokkal jobban kéne megoldani.
Egyetlen Magyarország van, mind kevesebb magyarral, mivel egyre kevesebben szülnek és egyre többen költöznek. Ezzel mi, még itt élők mind rosszabbul járunk, mivel ma nincs, aki megszerelje a vízcsapot, holnap pedig nem lesz, aki befizetéseivel fenntartsa a roskadozó nyugdíjrendszert. Helyes, ha a kormány keresi a módját, hogy ezt a rossz folyamatot megállítsa, de a munkáshitel jelen formájában sokkal inkább egy kampányeszköz, mint valódi megoldás. Örömhír, hogy nem árt, gond, hogy nem is különösebben használ.
Le kéne ülni, együtt, ezeket is átbeszélni.
A szerző az MSZP elnöke, országgyűlési képviselő.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.