A múlt pénteki informális uniós csúcstalálkozó értékelése összetett: egyrészt propagandisztikus belpolitikai üzenetet hordozott, amelynek a lényege, hogy Orbán Viktor világhatalmi tényezővé vált, másrészt létezik egy érdemi rész: a versenyképesség területén Európa kezd leszakadni riválisai, az Egyesült Államok és Kína mögött.
Orbán Viktor szempontjából jobb időben nem is rendezhették volna meg a csúcstalálkozót, hiszen két nappal korábban nagy barátja, Donald Trump megnyerte az amerikai elnökválasztást, így erős emberként léphetett fel az állam- és kormányfők előtt. Ennek a jelentőségét azonban nem érdemes túlértékelni. Másfél hónap maradt a magyar uniós elnökségből, jövőre a figyelem már jóval kevésbé vetül Budapestre. A magyar kormányfő biztosan nem lesz közvetítő Trump és az EU között, mert az európai partnerek nem bíznak benne. Giorgia Meloni olasz kormányfő máris bejelentkezett erre a feladatra, s a csúcson látványosan el is határolódott Orbánnak az ukrajnai háborúval kapcsolatos politikájától. Másrészt ha Orbán tényleg olyan jó viszonyt ápol Trumppal, akkor elérhetné nála, hogy ne sújtsa védővámokkal az európai termékeket. Ha ezt nem teszi meg, akkor felmerül a kérdés: a megválasztott amerikai elnökhöz való dörgölőzéséből a magyar miniszterelnökön kívül kinek származott haszna?
Valószínűtlen, hogy Orbán Viktor nemzetközi „megdicsőülése” bármi hatást gyakorolna a magyar választókra. Sokak számára inkább visszás volt a nagyzási hóbortról tanúskodó rendezés az EU egyik legszegényebbé züllesztett országában. Ne feledjük azt sem, hogy a felmérések szerint Orbán júliusi „békemissziója” sem befolyásolta semmilyen módon a magyar választói magatartást. Magyar Péter sem maradt le a nemzetközi versengésben: a Tisza Párt elnöke és Karl Nehammer osztrák kancellár megbeszélését a bécsi sajtó is felkapta, s az Emmanuel Macronnal való találkozója után végképp az uniós állam- és kormányfők látókörébe került.
A nemzetközi értékelések némi meglepetéssel jegyezték meg, hogy a magyar miniszterelnök a konstruktív arcát mutatta az informális csúcson. Ennek az az oka, hogy a magyar kormány sikerként akarta beállítani a megbeszéléseket. A cél az, hogy a „budapesti nyilatkozatnak” nevezett, egyébként általánosságokat tartalmazó dokumentumról itthon még akár éveken át azt állíthassák: ez jelentette a fordulópontot Európa versenyképességének történetében, Orbán adott új lendületet az EU-nak.
Az Uniónak valóban új impulzusokra lenne szüksége, de ennek formáit még nem találták meg. Miközben Washington beruház, Peking nagy összegeket költ a fejlesztésekre, az agyonszabályozott Európa, amelynek gazdasági jelentősége világviszonylatban egyre kisebb, mind jobban lemarad a riválisok mögött. Az EU lassan reagál a kihívásokra és egyelőre nem is látható kedvező változás egyrészt Berlin és Párizs válsága miatt, másrészt mert a döntési folyamatok felgyorsításához az uniós alapszerződés módosítására is szükség lenne, ám a mostani politikai helyzetben ez esélytelen. Kivált, ha egyes uniós tényezők épp az EU legnagyobb ellenfeleinek érdekében lépnek fel.
