Azerbajdzsánban klímamentő konferenciát rendezni olyasmi, mintha Magyarországon tanácskoznának a világ vezetői a kormányzati korrupció megfékezéséről. Mondhatni persze, hogy ez lassan már hagyomány – annak, hogy idén a COP29-nek Baku lesz a házigazdája, az a közvetlen előzménye, hogy tavaly a COP28 Dubajban volt –, de azért mégis van benne valami visszatetsző. Különösen azután, hogy a napokban kiderült: a helyi szervezők egyike arra használta fel a kivételezett pozícióját, hogy az előkészületek örve alatt olaj- és gázexportról tárgyaljon potenciális külföldi vásárlókkal. Azerbajdzsán külkereskedelmi forgalma egyébként 90 százalékban azon szénhidrogének eladásából áll, amelyeknek az energiaforrásként történő felhasználása a jelenlegi klímaválság fő oka.
Az egymás után következő COP-okon (Conference of the Parties - A felek konferenciája) az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének tagállamami vesznek rész. Most a 29. következik a sorban – november 11-22 között a már emlegetett Bakuban –, a párizsi pedig, ahol a klíma-folyamatokat a legkiterjedtebben szabályozó nemzetközi megállapodást megkötötték 2015-ben, a 21. volt. Érdemi előrelépést, vagy pláne trendfordulót azóta egyiken sem sikerült elérni. Párizsban abban egyeztek meg a résztvevők – 196 ország, vagyis gyakorlatilag az egész világ -, hogy a globális átlaghőmérséklet növekedését a visszafordíthatóság/visszafordíthatatlanság határa alatt tartják. A tudományos konszenzus szerint ez a határ 1,5 Celsius fok körül van, a politikusok szerint viszont 2 fok környékén, ami már önmagában nonszensz – mármint az, hogy egy alapvetően tudományos kérdésben a politikusok felülbírálják a tudomány álláspontját. Ha pedig ez nem lenne elég baj: amennyiben mindenki betartaná, amit Párizsban aláírt, akkor sem lenne tartható nemhogy az 1,5 fok, de valószínűleg még a 2 sem – de nem tartja be mindenki. Vannak, akik formálisan is kihátráltak a párizsi egyezményből (például az USA 2017-ben), mások egyszerűen csak csöndben vagy félhangosan szabotálják. Az eredményt idén tisztán láthattuk: ez volt az emberi történelem, vagy legalábbis a meteorológiai feljegyzések kezdete utáni kor legmelegebb éve, illetve nyara. A 2023-as év globális átlaghőmérséklete 1,62 Celsius fokkal, a tavalyi novemberé már csaknem 2 fokkal volt magasabb az 1990-t megelőző száz év átlagánál, és ha minden így megy tovább, akkor a csúcs nem 2 fok lesz, hanem legalább 2,7 Celsius, ami nemhogy a tudósok, de még a politikusok szerint is bőven túl van azon a ponton, ahol a folyamat még megfordítható.
Mostanra az a paradox helyzet állt elő, hogy az 1,5 (vagy 2) fok tartásához egyre radikálisabb kibocsátáscsökkentési lépésekre lenne szükség, miközben a részes államok kormányainak és választópolgárainak többsége a kevésbé radikális megoldásokat is túlzásnak tartja.
A kulcskérdés természetesen a finanszírozás: a klímaválság fő terheit olyan szegény országok viselik, amelyeknek nincs pénzük a negatív hatások kivédésére, az elmúlt évtizedek nagy fosszilisenergia-igényű gazdasági tevékenységeiből a legtöbbet profitáló országok pedig a saját kibocsátáscsökkentésükre is sajnálják a forrásokat, és nem szívesen fizetnek olyasmiért, aminek a hasznát nem érzékelik közvetlenül a választóik.
Jelenleg a legnagyobb problémát az jelenti, hogy nincsenek szankciók a nem teljesítő tagállamokra, és nem érvényesül a „szennyező fizet elv” – vagyis a védekezés költségeit nem a fő felelősök állják, hanem azok, akiknél a legnagyobb a baj (ezek gyakran olyan óceáni szigetállamok, akol nincs és soha nem is volt érdemi üvegházgáz-kibocsátás). A COP29 legfőbb, de az előjelek szerint már eleve bebukott tétje az lenne, hogy a költségeket rá lehet-e terhelni a szennyezőkre, akár állami akár vállalati szinten, illetve lesznek-e olyan, mindenki által elfogadott szankciók, amelyekkel meg lehet rendszabályozni a szabotőröket. Ennél eggyel valószínűbb – de összességében szintén valószínűtlen – célkitűzés, hogy szűnjön meg a fosszilis tüzelőanyagok bányászatának támogatása (dotációkkal, adókedvezményekkel stb.), amire 2022-ben 7 milliárd dollárt költött a világ, miközben 2015-ben, a párizsi klímaegyezmény évében még „csak” 4,5 milliárdot.
A kibocsátásnak ma is van ára – gondoljunk például a kvótakereskedelemre, amelyben azonban például a repülés és a hajózás eleve nem vesz részt –, de ennek az árnak semmi köze sincs az üvegházgázok légkörbe engedésével okozott károkhoz. A két tételt valamiképpen közelíteni kellene egymáshoz, a bíróságoknak, illetve általában a jognak pedig az eddiginél komolyabb szerepet kellene kapnia a legnagyobb kibocsátók jó útra térítésében. (Ahhoz hasonló módon, mint amikor egy hágai bíróság 2021-ben arra kötelezte a Royal Dutch Shellt, hogy 2030-ig 45 százalékkal csökkentse a kibocsátásait). És szükség lenne egy folyamatosan újratöltődő pénzügyi alapra a fő szennyezők befizetéseiből, amely a kárenyhítés számláit állná, összességében 100 milliárd dolláros nagyságrendben.
A legnagyobb esélye annak van, hogy ezen célok közül egyiket sem fogja elérni a COP29. És nem csak, sőt nem is elsősorban azért, mert Azerbajdzsánban lesz, hanem részben a valódi szándék, részben a potens szereplők hiánya miatt.
Most úgy tudni, hogy nem lesz jelen az éppen az új Európai Bizottság összeállításával bajlódó Ursula von der Leyen, az amerikai választás után béna kacsa állapotba került Joe Biden, az erős francia ellenszélben elnöklő Emmanuel Macron, a különutas, és épp egy fejsérülésből felépülésben lévő brazil Lula da Silva, az utóbbi időben eltérő okokból ugyan, de ritkán utazó orosz Vlagyimir Putyin és a kínai Hszi Csin-ping elnökök, de nem megy Bakuba Justin Trudeau kanadai miniszterelnök, Anthony Albanese ausztrál kormányfő, valamint Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnök sem. Nélkülük matematikailag is lehetetlen olyan egyezségre jutni, ami megfordíthatná az üvegházgáz-kibocsátás továbbra is (bár lassuló ütemben) növekvő trendjét. A mega-szennyezők közül jelen állás szerint egyedül India képviselteti magát – a világ legnépesebb országának részvétele fontos, de önmagában nem elegendő semmire. Talán ezzel függ össze, hogy a fő kárvallottak csoportját erősítő Pápua Új-Guinea már bejelentette: nem kíván részt venni ebben a semmi haszonnal nem kecsegtető bohóckodásban; szerintük ezen a ponton már nem üres szavakra van szükség, hanem kézzelfogható támogatásra a klímaválság áldozatai számára. Tkatchenko külügyminiszter a kis szigetországok múlt heti szamoai találkozóján kijelentette: ,, Nem tűrjük tovább az üres ígéreteket és a tétlenséget, miközben népünk az éghajlatváltozás pusztító következményeitől szenved".
