Az emberiség sokszínűsége nemcsak a népek és nemzetek, hanem a civilizációk és kormányzati rendszerek különbözőségében is megmutatkozik. Még azonos értékrendek mentén szerveződő országok esetében is jelentős különbségek mutatkoznak a kormányzati struktúrákban, és a történelem során ez a sokszínűség rendszerint ideológiai szembenállásban csúcsosodott ki.
A mai világban a konfliktusok biztonsági kockázata jelentősen megnőtt. Az emberiség egyre fejlettebb technológiák és fegyverek birtokában egyre könnyebben képes elpusztítani önmagát. Ezért létfontosságú, hogy képessé váljon „kormányozni” a sokszínűséget, és békés együttélést biztosítani a különböző értékrendek között. Nemzeti szinten is egyre sürgetőbb probléma ez, mivel a hagyományos politikai szereplők mellett egyre több “szélsőséges” erő dörömböl a kormányzás ajtaján. Ezeket az erőket a régi módszerekkel – elszigeteléssel, elhallgatással – kezelni már nem lehet, ez gyakran csak fokozza a konfliktust.
Az új geopolitikai és nemzeti erőviszonyok megkövetelik a paradigmaváltást. A gyakorta liberális fegyverként démonizált pluralizmus valójában a sokszínűség kezelésének leghatékonyabb módja lehet, feltéve, hogy közösen elfogadott szabályok és normák alapján működik. Ha ezeknek nem teszünk eleget, legyen szó “nemzeti hagyományokra” vagy “szuverenitásra” való hivatkozásról, az elkerülhetetlenül káoszhoz vezet.
A sokszínűség kormányzása a jog uralmán alapul. Nemzeti szinten ezt “jogállamiságnak”, nemzetközi szinten “szabályokon alapuló rendnek” nevezik. Az Európai Unió már 2003-ban emellett állt ki, amikor a Biztonsági Stratégiában a hatékony multilateralizmust szorgalmazta. Az emberiség az 1648-as vesztfáliai béke óta számos elvet és normát fogadott el a nemzetközi rend és a békés együttélés biztosítása érdekében, amelyeket továbbra is irányadónak kell tekinteni, még akkor is, ha egyesek ezeket nyugati vagy liberális értékekként bélyegzik meg.
De mi a teendő, ha a megállapodásokat nem tartják be? Az elmúlt évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy az univerzális normák - mint például az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában foglalt kötelezettségek betartatása - gyakran összemosódtak a geopolitikai érdekekkel. Afganisztán, Irak, Szíria és Líbia példája több kárt okozott, mint hasznot hajtott. Összességében gyengítette a Nyugat hitelességét, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni a jövőbeni kormányzás lehetőségeinek vizsgálatakor.
A megoldás első lépése lehetne a legvitatottabb normák és politikák felülvizsgálata, ami egyensúlyt teremthetne az univerzális elvek és a nemzeti szuverenitás között, ugyanis a revíziót követően a szabályokat a nemzetek nem kényszerként, hanem közös célként élnék meg.
További lépésként biztosítani kell, hogy az érdekek érvényesítését és egyeztetését szolgáló döntéshozatali fórumok befogadóvá és egyenlővé váljanak. Vagyis minden értékrend képviselője egyenrangú félként vehessen részt a folyamatokban. Az értékek képviselete és az érdekérvényesítés önmagában nem elítélendő, a mértéktelen nemzeti érdekérvényesítés viszont a nacionalizmus alapja és a békés együttélés gátja. De az ideológiai imperializmust, amely az értékeket abszolutizálva lesöpri a nemzeti érdekeket hangoztatókat, ugyancsak el kell hagyni.
A diplomáciai tárgyalások rendszere is megújításra szorul. A párbeszédnek nagyobb szerepet kell kapnia a döntéshozatalok előkészítésében és a konfliktusok kezelésében. Kiegészítendő a “hivatalos” tárgyalásokat, párbeszéd fórumokat kell létrehozni a különböző értékrendek nem-kormányzati szintű képviselői között, ahol a radikálisok és szélsőségesek véleményét is meg kell hallgatni. Így jobban megérthetők és figyelembe vehetők a konfliktusok mögötti objektív okok a kormányközi tárgyalásokon. Ugyanezt a módszert be kell építeni a társadalmi döntéshozatali mechanizmusokba is.
Az EU mint globális szereplő különleges helyzetben van, ráadásul nincs hegemonisztikus vagy imperialista törekvése. Ám globális versenyképességét és lakossági támogatottságát csak akkor lesz képes megtartani, ha polgárai azt érzik, hogy az integráció nem teher, hanem segítség a nemzeti problémák megoldásában.
Az EU érdekérvényesítő képessége katonai téren a leggyengébb. Gyakorlatilag teljes mértékben az Egyesült Államoktól függ, ami hosszú távon nem fenntartható. Az autonómia megteremtése rendkívül összetett feladat és időigényes, de halaszthatatlan. Nehezíti, hogy az amerikai primátus biztosítása minden republikánus és demokrata elnök számára sérthetetlen vezérelv.
Jelenleg az EU figyelmét elsősorban az orosz agresszió megfékezése köti le. Geopolitikai helyzete predesztinálja arra, hogy ne csak a katonai dimenzióban gondolkodjon, hanem elindítson egy „Helsinki 2.0” enyhülési folyamatot, egy párbeszédet is Európában, amely a megértést és a bizalmat újítaná meg a kontinensen. Hasonló szerepet tölthetne be az izraeli-palesztin konfliktusban is egy „Oslo 2.0” keretében.
Minden békefolyamat elindításához hitelesség, politikai bátorság és türelem szükséges. Európa történetében már voltak olyan vezetők, mint Willy Brandt, akik rendelkeztek ezekkel a tulajdonságokkal. Kérdés, hogy a maiak közül ki és mikor lesz képes felismerni ezt a szükségszerűséget és cselekedni. A bizalom és béke építését nem lehet elég korán kezdeni.
Az Orbán-kormánynak ebben a geopolitikai környezetben kellene érvényesítenie nemzeti érdekeinket. A kormányzati pozíció, miszerint tagja akar maradni a nyugati szövetségi rendszernek, ugyanakkor „semlegességre” célozgat, és mindeközben elköteleződik a Kelet felé, ellentmondásos és sanda. A két-, sőt három “szívűség” ellehetetleníti Magyarország érdekérvényesítését, megkérdőjelezi minden diplomáciai kezdeményezését. Az Európai Parlamentben lezajlott vita a magyar elnökség programjáról hűen tükrözte ezt a helyzetet.
A szerző nyugalmazott diplomata.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.