- Fábián Krisztina: Kiskanalak tánca

Négyéves lehettem, gyakran
vigyázott rám délutánonként
a nagymamám
ismertem a szokásait,
a rituáléit,
az ebéd utáni alvásból
a ráncos kézben tartott
vastagfalú üvegpohárból
friss kávéillat
kúszott be a tisztaszobába,
az öreg ágyba,
az álmaimba és az
otthonmeleg
biztonságával ébresztett,
a vendégeknek szánt
kockacukorhegy a kredencen
tornyosult, egyet kiválaszthattam
és mama kávéjába mártottam
lehunytam a szemem
és a számban lassan elolvadt a vágyott felnőttlét
ez lett a mi közös rituálénk
amikor mama leesett lábról
a mi tiszta szobánkba
költöztettük
miniatűr világával együtt
idővel lemondott a szokásairól, majd később az életről is
de a közös kávézás még sokáig megmaradt,
ha kérdeztem, egy nyeletet kérek, ennyit
mondott, én a csík alattig töltöttem
a vastagfalú üvegpoharát
és a magamét is, hogy érezze,
nincs egyedül
lehunytam a szemem
és a számban lassan elolvadt a vágyott felnőttlét
ez lett a mi közös rituálénk
amikor apa főzte itthon a kávét
imádtam nézni, ahogy szakszerűen
megtölti a kotyogót, ám ő ezután
gyakran
belefeledkezett gondolatai erdejébe, a kávéfőző pedig
az erdőn kívül maradt, túlhevült és a durranást
követően a frissen festett hófehér falakra keserű,
sötétbarna kontinenseket mázgált a figyelmetlenség
anya dühös lett, de később mégis a viccesebb
családi legendák közé került a történet
és amikor nem robbant fel a kávéfőző,
akkor apu minden reggel hagyott nekem egy kortyot a kávéjából
a cukrot én kevertem el benne hogy érezze,
nincs egyedül
lehunytam a szemem
és a számban lassan elolvadt a vágyott felnőttlét
ez lett a mi közös rituálénk
és amikor anyával ketten maradtunk
a munka előtti őrült hajnali kapkodásban
néhány percre leültetett
és a nyugalom szigetére terelt minket
a közös kávézás
amikor az ereje és az évei fogytak, a kávéját én készítettem,
szigorúan a csíkig, egy pötty édesítővel itta,
és vele én is, hogy érezze,
nincs egyedül
lehunytam a szemem
és a számban lassan elolvadt a vágyott felnőttlét
ez lett a mi közös rituálénk
ilyenkor meséltem neki mindenről
és kinevettük
a gyengeségeinket
azt hittük, talán ettől erősebbé válunk
persze nem így történt
anyuban csak a kór erősödött
aztán lassan lemondott mindenről
először
a kávéról, később az életről is
sokáig nem bírtam ránézni a vastagfalú üvegpohárra
úgy éreztem,
elveszítettem mindenkit, és velük
elveszett az összes rituálé
hajnalonta magányosan,
kapkodva döntöttem magamba
az édesre hazudott keserű ébredést
de
amikor először kérdezted, hogy
iszunk-e együtt egy kávét
rádöbbentem, hogy felnőttél
és az együtt-tel visszakaptam
a közös kávézás nyugalmát,
az érzést, hogy nem maradtam egyedül
és hogy együtt kinevethetjük a gyengeségeinket
s míg korábban azt hittem, a szeretteimmel
együtt eltemettem az összes rituálét,
ma már tudom, hogy itt van, itt maradt velem, velünk,
minden vastagfalú üvegpohárban, benne
a kiskanalak táncában
a cukor oldódásában
a hajnali nevetésekben
a reggeli rohanásban
a családi anekdotákban
a nyelvemre olvadt felnőttlétben
– minden korty kávéban.