- Takács-Csomai Zsófia: Fotoszintézis

Sok év eltelt már, mióta a fővárosban él, mégsem tanulta meg befogadni és helyén kezelni a várost. Túl érzékeny vagy, ez a te bajod! Beleplántálták a gondolatot, akár a magot a földbe. Ahol megfelelő a talaj összetétele, tápláló a humusz, épp elegendő a fény és a csapadék is, ott a növény nőni kezd, nem kell különösebben gondozni. Csak teltek a napok, egyik a másik után, és valahogy kinőtte a növény a lakást, ki az életét is, átnőtt a szomszéd életébe, az meg nem tudta, mit tegyen. Érezte, hogy ez a lány nagyon is túlságos, de nem tudta volna megmondani, mennyire, és ez különben sem az ő dolga volt. Elfordította hát ő is a tekintetét. A növény egyre jobban megiramodott, már benőtte az egész társasházat, a lakók közül páran látták, de a többségük vak volt. Végigsiklottak szárai a körúton, levelei a járókelők arcát csiklandozták. Hamar elért egészen a Dunáig, ahol nagyon megörült, és érezni akarta, milyen ez a sok víz, milyen, amikor a hajó elúszik felette, miképp ölelheti körbe a hidak pilléreit. Nem akart rögtön, ennyi növekedés után elhamarkodottan dönteni, így hát várt. Várt, és közben volt, aki észrevette őt, dicsérte leveleit, elismerősen figyelte új hajtásait. De aztán ő is ráunt. Már nem volt olyan szép, üde zöld színű, ami elsőre megragadja az ember figyelmét. Egyesek ugráltak hajtásai közt, mások kilyuggatták leveleit. Kedvükre pingálták, hogy feltűnőbb legyen, és ne ódivatú. Ő mindezt tudomásul vette, és igyekezett regenerálódni. Az időjárás nem kedvezett neki mindig, nem is beszélve az áporodott levegőről. Megszokta ezt is, mint azokat, akik tulajdonukként bántak egyes részeivel. Voltak azonban kevesek, akik tudták, hogy nem jó, amerre és ahogyan nő. Féltették, ha ez így megy tovább, baj lesz, mert egyedül marad, vagy ami még szomorúbb, rossz társaságba keveredik, Kihasználják, kizsigerelik, és miután ő maga elindul a rothadás útján, a kuka mellé hajítják. Egy jóakaratú ember segíthetne rajta, de csak annyival, hogy beledobja majd a kukába, ahova eleve szánták, mert ki az, aki egy hasznavehetetlen, egykor meseszép, életerős növényt, ami már szemétté redukálódott, megment? A növény megérezte, hogy döntenie kell. Összpontosított, és eltökélte magát. Villámcsapásszerű érzés futott végig rajta a gyökereiből kiindulva, át a szomszéd lakásán, át a társasházon, a körúton, le, egészen a Dunáig. Meseszép volt ez az utolsó mozdulat, melybe levelei is beleremegtek. Akik látták, visszahőköltek meglepetésükben, és a szájuk elé kapták kezüket. A növény belekapaszkodott hajtásaival a híd pilléreibe, a Duna vizébe merítette leveleit, végül a nap felé fordult. Gyökerei lenyúltak egészen a folyómederig, végre otthonra talált a városban. Nagy volt a felhajtás, de idővel elfeledték a növényt, és napirendre tértek a dolog fölött. Zölden fodrozódtak a Duna hullámai. Szikrázóan sütött a nap a felhőkön át, apró tüskeként szúródtak a bőrbe sugarai. Sirály egyensúlyozott a piros bója tetején. Hagyta, hadd dobálja az áramlat. Végül elunta, elegánsan belecsusszant a vízbe, és tovaúszott.