- „Nem hittem, hogy a velenceieknek fáj a foguk" - Schmal Alexandra Kosztolányi Velencéjéről

Mi jellemzi leginkább Kosztolányi Velencéjét?

Kosztolányi velencei leveleiben, tárcáiban is vissza-visszatérő téma a nyelv – feljegyzi a hajó nemzetközi utazóközönségének mindenféle nyelveken elejtett megjegyzéseit az időjárásról, lelkesen nyugtázza, hogy „olasz újságok, olasz könyvek és olasz emberek közt” ül és olaszul beszél, és leszögezi: az olasz nyelv „csemege az ínyemnek is és fülemnek, édes datolya, dallamos terzina, de nem bírom elképzelni, hogy holtomig ezt az ünnepi nyelvet használjam hétköznapi mondanivalók kifejezésére”. Velence és az itáliai tájak, az olasz kultúra számára az ünnep, az élet farsangja, játék („utazni annyi, mint játszani, minden szerepet egyszerre”), és ezt persze valamilyen mértékben mindnyájan átéljük, akik turistaként idegen tájakra megyünk pihenni, nyaralni és ámulni. Ugyanakkor sokszor ott kísért a halál, a karneváli forgatagból a pestisdoktor baljós, hosszú csőrű maszkja is elővillan ezekben a szövegekben, a leprások középkori szigetéről, danse macabréról, velencei halálról olvasunk. Az egyik legmegrendítőbb szöveg épp az első világháború előtt pár hónappal lezajlott tengeri katasztrófáról ad hírt, amikor egy vaporetto összeütközött egy torpedónaszáddal. „Nem hittem, hogy a velenceieknek fáj a foguk” – az élet esendőségét, végességét éppúgy jelentik számára ezek a helyek, mint a csodáját.

Izgalmas, ahogy Kosztolányi reflektál arra, hogy a technológiai változások és a különböző médiumok hogyan befolyásolják az úti élményeinket: „Ma az utazás nem okoz igazi szenzációt. Nem is csoda. Hiszen a legtöbb helyről hallottunk már. Képeskönyveket lapozunk, úti leírásokat olvasunk, moziba járunk, és megtakarítjuk az útiköltséget. Az első impresszió sohasem a legelső. Meg vagyunk fertőzve a cikkektől, a képektől, a tömeg eksztázisától. Az összbenyomás előbb történt meg képzeletben.”

Ma már például nem mászunk meg hegyeket és hágókat azért, hogy valahová eljussunk, hanem felülünk a repülőre, és pár óra alatt helyben vagyunk, míg Kosztolányival hosszan zakatolt a Fiumébe tartó vonat, aztán majdnem tíz órát ment a hajó, vagyis ez egy komoly, hosszú utazás volt, és nemcsak térben, hanem időben is el kellett távolodni otthonról. Ma már ez az eltávolodás nincs meg, mert reggel még itt vagyunk, aztán este vagy délben már külföldön rójuk az utcákat, egy egész más kultúrában. Érzésem szerint ez hatalmas veszteség. Azt is írja ugyanitt: „Velencét négyéves koromban láttam először egy aranytálra pingálva, tízéves koromban egy festményen, húszéves koromban egy kinematográfban s aztán egy évre rá a valóságban” – eszünkbe juthat az Iskola a határonból a Trieszti-öböl képe, az ideáltipikus kép a Trieszti-öbölről, amit Medve naponta megcsodál a folyosón. Kosztolányinak is van egy emléke, hogy milyen is Velence, aztán a festmény, a könyvek, a mozi révén ez lassan átalakul, kiderül, hogy olyan vagy nem olyan, vagyis mire eljut a városba, már alig-alig marad valami szenzáció. Ez nagyon fontos és érdekes felismerés. Goethe ugye az Itáliai utazásban leírja, hogyan rajzolgatott a kis vázlattömbjébe, miközben körülállták a helyiek, akik majdnem széttépték a füzetét, mert megijedtek, hogy mit jegyezget ez az idegen ember itt a falu közepén, lehet, hogy valami kém…? Ilyet még nem láttak. Goethe még rajzol és útinaplót ír, a festők rajzolnak és akvarelleznek, de aztán jön a fénykép, ami megint egy egész más médium lesz, és valahogy varázstalanodik az egész. Közhelyesen hangzik, hogy a telefonunkon rengeteg fényképet őrzünk egy-egy utazásról, de vajon mennyi marad meg abból, amit abban a pillanatban valóban átéltünk? Hiába nézzük meg a fotóinkat, az már nyilván nem ugyanaz, mint amikor ott vagyunk. Szerintem Kosztolányi ezt pontosan tudja, és pontosan rögzíti ezekben a szövegekben.

Maradjunk még az útirajzoknál! Hogyan és miért indították el ezt a sorozatot, aminek részeként a Kosztolányi Velencéje is megjelent?

Hogy valóban sorozattá nőtte ki magát ez a néhány könyv, az számunkra is csak az utóbbi néhány évben körvonalazódott. Szerb Antaltól a Budapesti kalauz Marslakók számára (2005) és A harmadik torony (2007) volt a két első kötet: ezek eleve útikalauznak íródtak, tehát egységes kompozíciók. Az előbbi 1935-ben jelent meg először, az utóbbi viszont szerzője életében kéziratban maradt. A Marslakó…-t a Fortepan régi budapesti képeivel illusztráltuk, A harmadik torony pedig Martin Hürlimann svájci fotós korabeli fényképeivel jelent meg. Ezután hosszú szünet következett, mindkettő élte a maga életét, a Marslakó… például angolul is elérhető lett időközben. Ezeket követte Závada Pál Wandererjének átdolgozott újrakiadása Szüts Miklós, valamint a Fortepan és a budaörsi helytörténeti múzeum képeivel. Majd Szajbély Mihály (irodalomtörténész, Csáth-kutató – a szerk.) hívta fel a figyelmünket arra, hogy érdemes lenne Csáth Géza Szabadkájáról is hasonló kötetet csinálni. Csáth Szabadka „szépségeiről” című novellája alapján egy térképvázlat is készült, amelynek segítségével az olvasó bejárhatja a város nevezetességeit; a könyvet a Szabadkai Városi Múzeum korabeli képeivel illusztráltuk. Ez a négy kötet már egész egészen sorozatszerű volt, a formátum, a tipográfia, a borítók – Pintér József remek munkái – egységes képet nyújtanak. Ráadásul ezek a könyvek tényleg arra csábítják az embert, hogy leemelje a polcról, belelapozzon, és megvegye őket ajándékba. A Kosztolányi Velencéje már ebbe a koncepcióba illeszkedve született. Az a célunk, hogy legyen egy képes irodalmi útikalauz sorozatunk szeretett, kedvelt városokról, helyekről, régi, korabeli, izgalmas képekkel.

A kiadó az utóbbi időben megerősítette a tényirodalmi megjelenéseit is – gondoljunk csak a Tények és Tanúk sorozatára –, amit az útirajzok irodalmi műfaja csak hangsúlyosabbá tesz mindezt. A mutatós külcsín mellett ez is szerepet játszott?

Szerintem mindkettő elég erősen benne van. Az, hogy legyen egy kellemesen kézbe fogható, kicsi, szép, izgalmas könyv, mindenképpen jó dolog; fontosnak tartottuk ezt olyan emberek számára is, akik esetleg maguk kevesebbet olvasnak, de szeretnek részleteket összecsipegetni, mondjuk, Szabadkáról és Csáth Gézáról, kicsit a novellákból, kicsit a levél- vagy naplórészletekből. Annak is szólnak tehát ezek a könyvek, aki például nem fogja végigolvasni az egész vastag Csáth-levelezéskötetet, de szívesen olvasna belőle részleteket szép régi képekkel. Vagy kézbe vesz egy kis Kosztolányi-prózakötetet, amiben vannak tárcák, novellák, levélrészletek. Emellett mindig alapos filológiai munka van az egyes könyvek szövege és képanyaga mögött. Szerkesztőként nekem és a kiadónak is fontos, hogy a kötet filológiailag is megállja a helyét, ezért is javítjuk ki a korábbi szövegközlések sajtó- és más hibáit, és megadjuk a felhasznált szövegforrásokat és a képek lelőhelyét.

Visszatérve Velencéhez: a kötet képei közt akad egy, amely Kosztolányiékat ábrázolja a tengerparton sütkérezve, másutt banánvásárlásról olvashatunk, az egyik képen meg hatalmas hajót láthatunk a Canale Grandén. Az utóbbi látvány mára már mindennapos. Hogy kell valójában elképzelnünk az utazásait? Velence már akkor is vágyott turisztikai desztináció és luxusutazás volt?

Velence már legalább a XVIII. század óta rajongott célpontja az utazásoknak, Casanova ólomkamráitól Canaletto vedutáin át a velencei karnevál emblematikus jeleneteiig irodalomban, festészetben, építészetben Velence olyan vágyott célpontként van jelen az európai kultúrában, amelyet kevés helyszín múlhat felül. A könyv előzékén is böngészhető korabeli szálláshirdetések, a menetrendi és díjszabási táblázatok és Kosztolányi levelei alapján a vasúton és tengeren megtett olaszországi vagy abbáziai utazások, a Lidón töltött hosszú nyaralások többé-kevésbé elérhetők voltak a középosztály viszonylag széles rétegei számára – attól függően persze, milyenek voltak az igényeik. Amikor Kosztolányi azt írja az otthon maradottaknak, hogy „erkélyes szobában lakunk, kertek között, a tengerparton”, nem valami luxushotelre kell gondolnunk, inkább panzióra, családias vendéglátással, alacsony árakkal és szerény igényekkel. „Szobánkért napi 35 lírát fizettünk, lenn a szalonban ettünk, többnyire gyümölcsöket.” Ez nyilván a már a korban is divatos reforméletmódot, de a szerény igényeket is tükrözi.

Az egyik leghosszabb rész egyben a legkülönlegesebb is: Isola San Lazarro, vagyis a Szent Lázár-sziget, amit 1715-ben engedtek át örmény szerzeteseknek. Gondolom, ezt szándékosan nem akarták megvágni…

A levelezés általában efemer jellegű, ezért a levelekből kiemeltük a Velencéhez kapcsolódó részleteket. Más szövegeket viszont természetesen nem rövidítettünk. Az örmény paradicsomról szóló tárca kétféle verzióban is ismert, itt csak az egyiket közöltük. Annak ellenére, hogy hosszú, a legkevésbé sem unalmas, nagyon szép szöveg, és maga a helyszín sem közismert, amelyet megidéz. Az örmények szigetét Kosztolányi „a végtelenség jegygyűrűjének” mondja, „nincs hajó és nincs evező, amely elvezetne innen”, „szent ez a sziget, és egzotikus, mint minden sziget”.