Bár korábbi köteteiben is nagyon sokat merített családja múltjából, az Apám üzent az eddigi legszemélyesebb regénye. Erik az ön alteregója, könnyen felismerhetők, visszakereshetők az élete egyes eseményei. Az utószóban mégis azt írja, ez egy kitalált történet, minden szereplőt és helyzetet a képzelete formált meg és át. Kell nekünk olvasóként tudni, hol ér véget a valóság, és hol kezdődik a fikció, hol ér véget Krisztián, és hol kezdődik Erik?
Itt ülünk egy kávéházban, amely kávéházban a regény egyik fontos jelenetében Sándor Pál filmrendezővel beszélgetek, akit nevén nevezek. Amikor megírom, hogy a Palika akkor mit gondolt, az attól a pillanattól kezdve fikció. Hiszen honnan tudhatnám valójában? Nekem van egy szubjektív megélésem arról a jelenetről, de az ő nézőpontjából valószínűleg nem teljesen az történt, amit én megírtam. Ez a regény ilyen értelemben fikció, mint egy napló, de semmiféleképpen nem a most népszerű autofikciós vonal, mert annak nagyon szigorúan csak az egó megalkotása a tétje, és az, hogy ez a megalkotott egó esetleg egy történeti diskurzusban is létezni tudjon, már nem. Lehet ezt családregényként olvasni, de szerintem sokkal izgalmasabb mint identitásregény. Léteznek ezek a transzgenerációs helyzetek, amit én adósságnak szeretek nevezni, amelyeket törlesztünk folyamatosan. Például én 20 évesen úgy élek meg egy élethelyzetet, hogy radikálisan szakítottam a családi tradíciókkal, új utakat tapostam ki magamnak, amit én találtam ki, ami az enyém. Majd kiderül, hogy a nagymamám egész életében titokban írt, és elnyomhatatlan vágy dolgozott benne, olyan erősen vonzódott az írásbeliséghez. Apám pedig húsz éven át színpadon állt, és színész szeretett volna lenni, szavalóversenyekre járt, sokáig nem adta fel az álmát. Akkor végül is ki akarta, ami velem történt? Nagyon erős feszültségek voltak bennem, és néha föltettem magamnak a kérdést: mit is keresek introvertált emberként a színpadon?
A szöveg telis-tele van a család történeteivel, sokkal többel, mint amit egy átlagember tud a saját családjáról.
Nagyjából 15 éve készültem erre, az utóbbi 6 évben ezen dolgoztam. Közben a transzgenerációs traumák kérdésköre pszichológiai slágertéma lett, ami egyébként nem is biztos, hogy öröm nekem. Jobb lett volna, ha kicsit hamarabb végzek, mert nem tűnne úgy, hogy erre a hullámra akarok ráülni. De a munkában visszavetett a lányom születése, mert újra felhorgadt bennem az indulat, a hiányzó apa felett érzett düh. Aztán ahogy az lenni szokott, éppen Hanna segített túljutni a mélyponton, amikor nem ment az írás. Otthon voltunk az anyósoméknál, vártuk a tejet. Neki városi gyerekként szédületes kaland várni a tejesembert, aki házhoz jön. Elmerengve néztünk ki az ablakon, és akkor azt kérdezte tőlem: a te apukád a felhők fölött van? Mondtam, hogy hát igen, ott van. Kérdezte, hogy a Linzer kutya is ott van-e. Igen, mondom, Linzer kutya is oda költözött. „Nem szólnál neki, hogy sétáltassa meg néha?” Ez megmutatta, hogy az ő fejében is milyen elemi kontinuitás van ezzel a kérdéssel kapcsolatban, és valahogy leleplezte, nevetségessé tette az én önsajnálatomat, dühöngésemet. És akkor újabb lendületet tudtam venni.
A regényben sok, látszólag már-már hihetetlen egybeesés, sorsszerű találkozás esik meg. Ezeket sem a képzelete alkotta meg?
Ezekből semmi nem fikció, utána lehet járni, a történeti tények mind valódiak. Az én életem tele van ilyen véletlenszerű, hihetetlen egybeesésekkel, amiknek egy része benne van a regényben. De természetesen minél régebbi a történet, annál többet kellett hozzátenni. Az például, hogy egy fronton harcolt a két dédapám, tény. Hogy találkoztak-e, azt nem tudom. Ezek mögött rengeteg kutatás van, sok mindennek én magam néztem utána a Hadtörténeti Intézetben, de családfakutató is segített. A kutatóknak nehéz dolguk van, különösen akkor, ha nagyvárosi múlttal rendelkező ember kéri fel őket, mert ott a pusztítás is nagyobb volt a háborúban, a levéltárak leéghettek, rengeteg adat odaveszett. Eddig nem sok előnyét láttam annak, hogy egy kis faluból, egy szegény családból jövök, bár nagyon szeretem ezt a családot, tulajdonképpen ez az én fő témám. De most nagy előny volt, ez egy remekül kutatható család.
Sok újdonságot tárt fel a kutatás a családja múltjával kapcsolatban? Volt, amit jobban megértett ezeknek az információknak a birtokában?
Elég fájdalmas és felkavaró folyamat volt, merthogy rengeteg történetről kiderült, nem úgy volt, ahogy tudtam. Amit ismertem, az valakinek az emléknyomata volt az eseményekről, aminek mindig van egy motiváltsága. Hogy milyen szempontból fontos neki az az emlék, milyen fájdalmat, sérelmet vagy örömet elégített ki. Rengeteget interjúztam az apai nagymamámmal, a regény egyik főszereplőjével, Juszti mamával. Ha előbb tudtam volna, ami ezekből a kutatásokból kiderült, biztosan feltettem volna neki néhány meredek kérdést. A családi emlékezet szerint a nagyszüleim házassága után alig fél évvel a nagyapám kikerül a frontra, de most utánanéztem, és valójában csak négy évvel az esküvő után vitték el. Miért nem született addig gyerekük? A traumák feldolgozására két radikális módszer van, az ember vagy folyton arról beszél, mi történt vele, vagy a legmélyebben tudat alá taszítja. A nagyapám az orosz fronton és a hadifogságban átélt élményeiről soha egy mukkot nem mondott, nem volt hajlandó válaszolni semmilyen kérdésre. Egyetlen élményt mesélt állandóan: hogyan inflálódott a pengő, és hogyan veszett el a házra félretett pénz napok alatt, amiből végül csak apróságokat tudtak venni. Aztán a kutatásaim során rájöttem, hogy amikor a pengő tönkrement, ő nem is volt otthon. Vagyis az egyetlen története az életéből, amit hajlandó volt elmesélni, valójában nem is az ő története volt. Banális apróságnak tűnik, de engem egészen padlóra küldött. Megértettem egy csomó mindent az ő teljes bezárkózásáról, hogy valójában micsoda kikezdhetetlen burkot vont maga köré. Ami a kutatásokból kiderült, egészen rémületes íveket rajzolt meg nekem, amely ívek akár három-négy generációra visszamenőleg predesztinálták egy adott férfi vagy nő sorsát. Visszatérő helyzet, hogy a férfiak a háborúban harcolnak, vagy hosszú ideig katonák, a nők pedig várják haza őket, nevelik a gyereket, viszik a gazdaságot, csinálják a férfiak munkáját. És utána a megtört, megváltozott, visszaérkező férfiakkal kell valamit kezdeni. Ezek olyan minták itt a Kárpát-medencében, amely minták szinte mindnyájunk családjában megtalálhatók.
Mint ahogy szinte mindnyájunkban emlékeket ébreszt a kötet borítóját adó viaszosvászon mintája?
Először nem volt ötletünk a borítóra. A feleségemmel és a lányommal elmentünk Szegvárra, ahol mi olyankor a dédi 160 éves parasztházában lakunk. És ott a feleségem lefotózta a viaszosvászon terítőt, és azt mondta: ez a borító! Úgy rajzolódnak meg a minták a családokban, ahogy ezeken a terítőkön, több generáción át, mindenki nagymamájánál. Ehhez a viaszkos vászonhoz izzadt oda a fél Kárpát-medence könyöke. Az, hogy nekünk a történelem ennyire jelen van az életünkben, egy teljesen más gondolkodást hoz. Most, hogy kinyílt a világ, bejönnek más minták is, de azért magyarnak lenni nehéz. És ezek a súlyok, amiket négy generáció óta cipelünk, lehúznak minket. Ez a regény ezt igyekszik végiggondolni, és ezért mondom, hogy inkább identitásregény, mint családregény.
Az alkoholizmus nagyon sokak családjában jelen lévő probléma. Közelebb jutott annak a megértéséhez, hogy mik azok az okok, amik miatt az apja és az ő korosztálya ebben talán kiemelten érintett?
Ez egy olyan mélyről jövő, de magát kereső generáció, amelynek fiatalkorában, a ’60-as, ’70-es években megjelent a beatzene, elindult ez a szavalóversenyes, amatőr színpados világ, és ők, köztük az apám, új utakat akartak kitaposni maguknak, de közben szembesültek azzal, hogy valójában semmiféle perspektívájuk nincsen. Az előttük lévő generációknak, ameddig én ellátok, nem voltak ilyen luxusproblémáik, mert olyan prés alatt éltek a háborúk és azok következményei miatt, hogy ez a fajta egókeresés meg sem jelenhetett. Az apáikéhoz képest ők egy nyugis, lábszagú helyzetben éltek, ami azért volt alattomosan veszélyes, mert így semmi példájuk nem volt arra, hogy mit kell ilyenkor csinálni, ezt hogy kell túlélni. És erre a férfiaknak egy mintájuk volt: az alkohol. Nem tudták feldolgozni a perspektíva hiányát.
Mi a helyzet a nőkkel? A női sorsokról a paraszti világban nagyon kevés történet szól. Próbált ebből az adósságból valamit törleszteni?
Igen, ez nagyon fontos volt nekem. Juszti nagymamám központi figura az életemben és az írásaimban is. A férfiak a családban már réges-régen kiszálltak a buliból, így az emlékezetet csak a nők és az ő nézőpontjaik szabták meg. És én meséltettem őket, gyűjtöttem a történeteiket. Az egyik legfontosabb egy kényszerházasságról szól. Hogyan eshet meg egy nővel, hogy vannak álmai, aztán egyszer csak valami radikálisan másképp történik, és a világ, a saját családja asszisztál ahhoz, hogy feleségül kelljen mennie egy erőszakos férfihoz. Majd amíg ez a férfi jelen van, és el nem megy a frontra, folyamatosan azt kéri számon, hogy „nehogy mást szeressél”. Hogyan kell ebben a világban egy parasztlánynak megpróbálni használni a szépségét, de közben meg óvnia, takargatnia magát. Hogy vajon miért alapvetés, hogy a nőnek csalódásban kell élnie. A férfiak dominálták ezt az erőszakos világot, ők uralták a kommunikációt, a nőknek pedig el kellett fogadniuk, hogy ez így van rendjén.
Ha valaki nem ismeri a sorsát, csak egy pillanatfelvételt lát a jelenlegi életéről, akkor nyomát sem leli a paraszti sornak, amit a regényben többször kasztnak nevez. Megvalósította az apja be nem teljesült álmait?
Ha a történetet onnan nézzük, ahonnan ez a regény el van mesélve, akkor igen. Amire ő és a nagymamám vágyott, az velem megtörtént. Nagyon sok mindent önmagamból is megértettem, hogy micsoda végtelen ambícióval, tudatossággal és kétségbeeséssel csináltam én ezt, kiskamasz koromtól kezdve. Ezt nem lehetett volna másképp. Emlékszem, a barátaim megkérdezték, hogy miért csinálom ezt. És egyszer az szaladt ki a számon: mert nekem ezt muszáj. Most már értem, hogy miért volt muszáj. Miattuk.
Azzal, hogy befejezte ezt a regényt, sikerült letenni ezeket a terheket valamennyire?
Lelki értelemben nincsenek végleges eredmények. Valamire rádöbbensz, megérted, de ezeket nem lehet hosszú távon megtartani, folyamatosan dolgozni kell rajta. De én azért nagyon sok mindent elengedtem, és nyitott szívvel tudok fordulni a folytatás, a lányom felé, és talán nem teszek majd ekkora terheket a vállára, mint amiket én kaptam.
Jótékonyság
Grecsó Krisztián gyűjtést indított a Jelenkor folyóirat javára, valamint árverésre bocsátotta az Apám üzent eredeti kéziratát, benne legalább 70 ezer leütésnyi, a kiadott könyvből kimaradt részlettel. A kéziraton Nádasdy Ádám és Beck Zoltán kézzel írott megjegyzései is olvashatók, a kikiáltási ár 100 ezer forint. A licittől függetlenül, 30 ezer forintot meghaladó anyagi támogatást felajánlóknak az író névre szóló, Apám üzent borítós jegyzetfüzetet dedikál.
