„Most szoktatom őket vissza, a hétvégi tömeg kicsit elriasztotta a madarakat” – magyarázta Kánya Tamás, miközben türelmesen várakozott kinyújtott karral, tenyerében pár szem fekete napraforgómaggal. És igaza is lett, kisvártatva megjelent egy csuszka, aki ugyan kellő körültekintéssel és óvatossággal, mégis magabiztosan csipegetett a csemegéből. „Megismerem, ő rendszeresen idejár, rászáll a vállamra, és hangosan szokta követelni a magot. Volt, hogy a zsebemben turkált, nem bírta kivárni, amíg elővettem az eledeles zacskót” – tette hozzá mosolyogva.
A tömeges érdeklődésen persze nem csodálkozhatunk, ugyanis a budakalászi ártéri erdőben egy egyedülálló mesevilágot teremtett a férfi.
Tamás kizárólag természetes alapanyagokból, sőt konkrétan ott, az erdőben talált mindenféléből építette fel Manófalvát, egy varázslatos birodalmat, amelynek láttán még a felnőttek is visszaváltoznak gyerekké, és lélegzet-visszafojtva várják, hogy az aprócska házak parányi, mégis részletgazdagon kidolgozott ajtajain mikor lép ki egy mesefigura. Csendben álldogálunk percekig, és átjár az a nyugalom, az a hangulat, ami csakis az őszi erdő sajátja. A bomló avar illata, a göcsörtös fatörzsek sugallta erő, a Duna felől behömpölygő pára a létező legfantasztikusabb stresszoldó szer. És bár ottjártunkkor csak madarak – cinkék és csuszkák – látogatták a helyet, mégis azzal az érzéssel távozik onnan az ember, hogy biztosan élnek ott tündérek, manók, törpék, csak épp elugrottak bevásárolni, vagy éppen szundikálnak. Ha fülelünk, talán még a horkolásukat is hallani…
Kánya Tamás ötvösként dolgozott, de most már ilyen és ehhez hasonló egyedi, múlékony műalkotások készítésének szenteli az idejét. Múlékonyak, hiszen az egyéb installációit idővel ő maga bontja le, Manófalva esetében azonban a természet szólt közbe, immár többször is. Tavaly egy szimpla madáretetővel kezdődött az ötlet, aztán egyre több minden akadt a kezébe, uszadékfák, taplógombák, moha, csigaház, narancseper, gesztenye – az ártéri erdő kiapadhatatlan forrása ezeknek az alapanyagoknak –, és ő mindezeket nem hulladéknak tekintette, hanem építőanyagnak. Sorra kerültek ki a keze alól a kis házikók, mígnem azon kapta magát, hogy egész kis városka nőtt ki a semmiből. Csakhogy jött az árvíz, és alkotása semmivé lett. Idén aztán mindent újraépített, de a szeptemberi árvíz megint csak szétrombolta a munkáját. Ez azonban nem szegte kedvét, így Manófalva november elejére ismét elkészült. Azaz dehogyis, valójában sosincs készen, az alkotó folyamatosan dolgozik rajta, újabb és újabb házikókat gyárt, meg szépítgeti, csinosítgatja a már meglévőket.
Téved, aki azt gondolja, hogy csak a kisgyerekes családok látogatnak el Manófalvára. Hétvégén persze jórészt ők nyüzsögnek itt, de hétköznap nap közben az erre sétáló, kerékpározó felnőttek sem bírják ki, hogy ne álljanak meg pár percre gyönyörködni, töltekezni, egy picit újra gyerekké változni. Főleg a nőket ragadja magával a hangulat, a férfiak inkább azt szokták saccolgatni, hány munkaóra lehet benne. A legidősebb látogató egy 93 éves, kerekesszékes hölgy volt, akit a rokonai hoztak ki, mert egyre csak erősködött, hogy ő ezt látni akarja. Tamás egyrészt örül a hirtelen támadt népszerűségnek – a közösségi médiában már milliós nézettséget értek el az itt készült fotók –, azonban szeretné arra kérni a kisgyerekes családokat, hogy tanítsák meg a gyerekeiket az erdő tiszteletére, és hogy hogyan illik viselkedni a természetben. „Ne felejtsük el, mi itt csak vendégek vagyunk!” – hívta fel a figyelmet. Manófalvát bárki megnézheti, de ezt tegye úgy, hogy közben nem zavarja az állatokat, nem tördeli le az ágakat, nem tapossa szét, nem teszi tönkre az alkotásokat. Emellett arra is figyelmeztetett, hogy mécseseket se hozzanak a látogatók, nemcsak azért, mert az alumínium meg a műanyag bántóan nem illik a képbe, hanem mert a természetes anyagok könnyen lángra lobbanhatnak. A madáreleségnek viszont örül, sőt az évek során kitapasztalta, hogy igazából csak a fekete napraforgót eszik a kismadarak, a vegyes magkeverékekből is kiszemezgetik ezt, a többit simán meghagyják. Ennek pedig az a hátránya, hogy a maradék odavonzza az egereket.
Kánya Tamás végül azt is elmondta, hogy ha nem is pont ilyet, de hasonló mesevilágot bárki teremthet magának a saját kertjében is. Ő szívesen megmutatja, hogyan dolgozik, nincs ebben semmi ördöngösség, csak fantáziára és némi kézügyességre van szükség, hogy minden nap átélhessük Manófalva varázsát.
