Mostanság csupán egyetlen adót hallgatok, a Klubrádiót. Olykor keservesen, mert sötét erők megtámogatásával időnként elmegy a hang, elhallgat az adás. No, sebaj, hiszen amúgy is csak a híreket szoktam meghallgatni, főleg étkezéseim közben. Meg hetente egyszer egy egészen kiváló, ki nem hagyható műsort, szombati reggelijeim megszépítőjét. A „Három az igazság” három nagyszerű beszélgetője mindig érdekes és tanulságos eseteket tárgyal – a színes, nagyszerűen felkészült műsorvezető, Szénási Sándor, hozzá az általam nagyon kedvelt, sokat olvasott, kiváló kortárs író, Spiró György, meg a hozzájuk képest fiatal, tudós történész, Hatos Pál.
Egy októberi műsorban Lengyel Józsefről beszélgettek, akinek nagyon-nagyon szeretem az írásait. Nálam egyformán a legnagyobbak között van: a magyar írók Olimposzán Mikszáthtal, Móriczcal, a világirodalomban pedig Anatole France-szal és G. B. Shaw-val együtt. Az Igéző meg a Kicsi, mérges öregúr mindig is a lelkem része marad. A Lengyelről szóló beszélgetéskor felidéződött bennem egy már meglehetősen régi emlékem. A nyolcvanas évek legelejére nyúlik vissza, amikor még az Akadémia (mármint az igazi, a Magyar Tudományos, és nem holmi, ilyen-olyan futballszervezetecske lopott neveként ismert „akadémia”) munkatársa voltam.
Történt pedig, hogy szólt a főnököm, Láng István akadémikus, az MTA főtitkára, készüljek, holnap egy megbeszélésre megyünk. Szovjet szakemberek jönnek az egyik kutatóintézetünkbe, és a számítástechnikának az agráriumban való alkalmazási lehetőségeit vitatjuk meg. Az Akadémia részéről ő lesz az egyik résztvevő mint agrárszakember, én pedig a számítástechnikát fogom képviselni. Hamar kiderült, hogy számomra nem érdekes a vita, mert a vendégeket lényegében csak a mezőgazdasági problémák érdekelték, nemigen konyítottak a nálunk akkor már erősen nyomuló számítástechnikához. Ráadásul a mellettem ülő idős úr szemmel láthatóan ugyancsak unta, mert folyton fecsegett a fülembe. No, összenéztünk, és egyszerre felálltunk, kimentünk a folyosóra folytatni a beszélgetést. Bemutatkoztunk (rég elfeledtem a nevét). És mintha megnyomtam volna egy gombot, elkezdett beszélni, és mesélt és mesélt…
Némileg meglepett az első kérdése: – Hogy tetszik nekem a tolmács? – Nagyszerűen fordít és még csinos fiú is – volt a válaszom. Az öreg kivirult: – Na ugye! Ő az én fiam. Az egyik, mert van még egy! Érdekli-e a történetük? Persze, hogy érdekelt, volt még időnk bőven ebédig.
Beszélgetőtársam azzal kezdte, hogy ő, nagyon ifjú munkásként elég aktívan részt vett az 1919-es, 133 napos magyar vörös forradalomban. Persze annak bukása után menekülnie kellett. Így jutott ki Moszkvába, ahol is kapott egy társbérleti szobát és lehetőséget arra, hogy elvégezze az agrárfőiskolát (a Szovjetunióban a műszaki és hasonló egyetemeket főiskolának, „insztitutnak” nevezték). Diplomásként pedig a szakminisztérium egyik intézetében dolgozott. Történt pedig, valamikor a harmincas évek elején, hogy egyik éjszaka közepén felverték komor idegen férfiak, akik közölték, hogy gyanúsított, mert valaki bejelentette, hogy pisztollyal le akarja lőni Sztálin elvtársat. –Hogy mondhatnak ilyet, hiszen nincs is pisztolyom! – próbált védekezni. – Dehogy nincs, legyintett az egyik komor férfi, kihúzván a sublótja fiókját, és kiemelt belőle egy ilyen fegyvert. No, összepakoltattak vele némi fehérneműt, és elvitték a Lubljankára, vagyis az akkor éppen OGPU-nak nevezett belügyi hatóság székhelyére. Viszonylag olcsón megúszta, csak egy „tízest” (gyeszjatka) kapott.
(Erről eszembe jut egy igencsak keserű vicc, amit valaha Moszkvában hallottam orosz kollégáktól. Új rab érkezik az egyik távol-keleti táborba. Körülfogja néhány régi rab, kérdezgetik. „Márpedig én ártatlan vagyok” – fejezi be élettörténetét az újonnan jött. „Igen? És hány évet kaptál?” „Háát, húszat…!” „Akkor hazudsz! Az ártatlanok tízest kapnak!”)
Nos, beszélgetőtársam is ártatlan volt, tehát tízet kapott. Amikor lejárt a tízes, akkor sem mehetett vissza a fővárosi otthonába, mivel még tíz év száműzetést kapott Szibériában. Voltaképpen nem is járt rosszul, mert egy kolhozba került, ahol igencsak megörültek neki, szívélyesen befogadták a még akkor is eléggé fiatal agrárszakembert. Ráadásul férfit, hiszen a háború igencsak megritkította az első nemet. Jó dolga volt, kedvelték, elfogadták. Mi több, a szerelem is megérkezett, a kolhoz helyi Komszomol (a szovjet ifjúsági szervezet) titkárának, egy csinos, fiatal agrármérnöknőnek a képében. Akit persze rögtön leváltottak, sőt ki rúgtak az ifjúsági szervezetből, midőn a kapcsolat kiderült. Amikor pedig a szerelemnek látható jelei lettek, engedélyt kaptak, hogy összeházasodjanak, és később még egy második fiúgyermekük is született.
Vége lett a háborúnak, a szörnyeteg Gazda, vagyis Sztálin is meghalt 1953 elején, hősünk pedig visszatérhetett Moszkvába, intézhette az ügyeit, mi több a rehabilitációját. Sőt engedélyezték hazatérését Magyarországra, méghozzá a családjával együtt.
Ekkor tudta meg, hogyan is került a Gulágra. Mint említette, egyetemi hallgatóként, majd ifjú szakemberként kapott egy társbérleti szobát Moszkvában. Ma már ez nem sokat mond nekünk, ezért érdemes felidézni, mit is jelentett ott a kommunálkának nevezett társbérlet. A forradalom után a városi polgárság meg az arisztokraták nagy lakásait elkobozták és felosztották, sőt a nagy szobákból, termekből egyszerű, többnyire fafallal elválasztva még további lakóhelyiségeket alakítottak ki. Persze a közös helyiségek – fürdőszoba, vécé, konyha – számát nem szaporították, lett is belőlük örökös perpatvar, gyűlölködés forrása. Nos, egy ilyen, fafallal elválasztott szobát kapott az ifjú mérnök, és a szomszédjáé, egy ugyancsak fiatal nőé lett a másik félszoba. Moszkvai visszatérésekor barátunk vizsgálódásaikor kiderült, hogy a leányzó házasodni készült, talán már a baba is úton volt, és a leválasztott félszoba bizony kicsinek bizonyult. Elmés módon tehát feljelentette a szomszédját, mondván: pisztollyal le akarja lőni Sztálin elvtársat. Jutalmul éberségéért pedig megkapta az elhurcolt szobáját.
„Hát, látja, ez került nekem húsz évbe az életemből!” – sóhajtott fel az öreg. „Ám Isten megsegített, nagyszerű társat kaptam. Ő sajnos tavaly, betegség után eltávozott, nagyon nagy bánatot hagyva rám. De lett két szép, tehetséges fiam, tehát a mérleg voltaképpen pozitív. Csakhogy milyen áron!”
*
Mondják, minden történet jó, ha jó a vége. De vajon tényleg vége van-e?
