- Nádasdy Ádám: Még mindig jobb, ha egyesek nyelvi dolgokkal gyűlölködnek, mint ha mással tennék

Nemrég jelent meg egy igencsak vaskos kötete Szmoking és bermuda címmel, amely az elmúlt 30 év nyelvészeti írásait tartalmazza. Ez idő alatt sokat értekezett nyilvánosan például arról, hogy nyelvészeti szempontból nem beszélhetünk nyelvromlásról, vagy hogy nincs olyan, miszerint egy ember rosszul használja az anyanyelvét. Hogy látja most, átjöttek ezek az üzenetek?

Kétségtelen, hogy ma már többen vannak, akik megértik ezeket az üzeneteket, de azért még mindig bámulatos mennyiségben akad az ellenkezőjére is példa. Az még mindig jobb, ha nyelvi dolgokkal gyűlölködnek, mint ha mással tennék, amire ugye volt bőven példa az elmúlt száz évben. Ez mégiscsak egy viszonylag ártatlan dolog. Azt hiszem azonban, hogy ma már sokan értik és érzik, hogy a nyelvhasználati, nyelvhelyességi kérdések inkább a szociálpszichológiát érintik, és nem nyelvészetiek.

Mégis folyton visszatérő motívum mind a mai napig az a fejtegetés is, hogy a magyar valójában nem finnugor nyelv, az egész csak egy Habsburg-összeesküvés.

Vannak emberek, akik szeretik az összeesküvés-elméleteket, amelyek mifelénk valóban a nyelv körül csúcsosodnak ki. A magyar nagyon érdekes, mert nem hasonlít a környezetében levő nyelvekre. Sőt azokra sem hasonlít, amikről mi, nyelvészek azt állítjuk, hogy a rokonai. Az összeesküvés-elméletekben pedig benne van az a vágy is, hogy valami szebb rokonságot lehessen fölmutatni.

Az ilyen véleményeket ráadásul még úgy sem lehet megingatni, ha az ember azzal érvel, hogy a magyar azért finnugor nyelv, mert a nyelvészek ezt állapították meg, ugyanúgy, ahogy a biológusok is megállapították, hogy a denevér nem madár, hanem emlős. Mintha ennek ellenére is tovább élnének ezek a hiedelmek...

Ez így igaz. Itt viszont már tényleg áthajózunk a szociálpszichológia és a szociolingvisztika mezejére, aminek nem vagyok szakértője, de borzasztó érdekes a hiedelmeinknek a vizsgálata. Például mikor én fiatal voltam, mindenki azt gondolta, hogy minél többet eszik egy kisgyerek, annál jobb. És ez nem volt alaptalan, mert a gyerekbetegségeket nem tudták gyógyítani. A betegség versenyfutás volt az idővel. Pár hét alatt lezajlott, a kérdés az volt, hogy belehal-e a gyerek, mert elfogynak a tartalékai, vagy nem. Mára azonban megváltozott az élet. Kevesebbet mozgunk, fűtött helyiségben tartózkodunk, és a visszájára fordult a dolog: egyáltalán nem jó, sőt veszélyes, hogyha a gyerek túl sokat eszik. De azért még mindig sokan gondolják ennek az ellenkezőjét. Ebből is látszik, hogy lassan múlnak el a hiedelmeink.

Az írásaiban többször kitér arra is, hogy a nyelv nem feltétlenül határozza meg a gondolkodásunkat, ugyanakkor az is ismert, hogy elég jól lehet vele manipulálni. Az Orbán-kormány nem mondja ki például a megszorítás szót, és ezzel úgy tesz, mintha nem is lenne.

A nyelvhasználat valóban alkalmas a manipulálásra, jó és rossz értelemben egyaránt. Egyrészt akasztott ember házában nem emlegetjük a kötelet, másfelől viszont ha valamit sokszor emlegetünk, akkor azzal odavarázsoljuk. Van, aki régi szavakhoz nyúl vissza, és annak az eleganciájával kívánja kipárnázni a gondolatait. Tehát nem azt mondja, hogy év, hanem esztendő, ami egy kedves régi szó, de ma már nem használjuk. Mások éppen ellenkezőleg, a szlengből vesznek dolgokat, például, hogy „ez totál bejön”. Az az érdekes egy nyelvész számára, hogy ezek hogyan változnak. Az a szó például, hogy lepusztult, a földrajztudományon kívül eredetileg vicces volt. Mikor még tinédzser voltam, a földrajzkönyvek lapjáról szedtük ki a „lepusztult röghegység” kifejezésből. Nagyot röhögtünk, amikor először hallottuk egy csaj szájából, hogy „lepusztult lakás”. Aztán amikor már voltak szabad választások, a parlamentben egy képviselő a legnagyobb komolysággal, vádló hangon azt mondta, hogy lepusztult az infrastruktúra az ő megyéjében. Akkor úgy éreztem, ezzel ez a szó bekerült a sztenderd nyelvhasználatba. Kérdeztem egyébként az ifjú családtagjaimat, hogy a földrajzkönyvekben kicserélték-e ezt a szót, és kiderült, hogy a „lekopott röghegység” megnevezés lett a bevett gyakorlat. Merthogy a gyerekek már röhögtek volna, hogy szegény öreg röghegység rongyokban jár.

Akkor mondhatjuk, hogy a szleng sem nyelvromlás, hanem tulajdonképpen gazdagítja is a nyelvet?

Ezt lehet mondani, igen. Egyrészt mert a kreativitást mutatja, másrészt mert játékos.

És előfordul az is, hogy egy szónak változik a jelentése. A görögben például az idióta az volt, aki nem szavazott. Most már azért máshogy használjuk.

Bizony, mert azt jelentette, hogy magányos, magánzó, aki nem törődik a közügyekkel, nem törődik senkivel. Mi pedig a gyengeelméjűről tartjuk úgy, hogy nincs velünk, hanem „elvan” a maga világában.

Nem lehet, hogy azért is gondolják sokan különlegesnek a magyart, mert nem beszélnek idegen nyelveket, és nincs összehasonlítási alapjuk?

Lehet, hogy sebezhetőbb a magyar anyanyelvűek közössége, és könnyebben lehet vele elhitetni, hogy ez egy unikum, de én olyanoktól is hallom ezt, akik nagyon jól tudnak idegen nyelvet (például kétmillió körüli magyar tud románul). Szóval megint csak a ­hiedelmeknél tartunk.

Egy másik, Milyen nyelv az angol? című könyve is a nyelvészeti írásokkal szinte egy időben jelent meg. Milyen helyzetben van most az angol? Úgy tűnik, mintha a korábbi közvetítő nyelvekhez képest is kitüntetettebb helye lenne.

Ez így van. Persze a latin az akkori világban ugyanilyen helyzetben volt, csak az a világ kisebb volt. Mondok egy példát: Dante Isteni színjátékát olaszul írta, mert azt gondolta – és igaza volt –, hogy érdekesebben tud írni, ha az olaszt használja. Egy olyan nyelvi palettát vett a kezébe, amelynek a festékei még nem voltak annyira elhasználva. Ámde a hír elterjedt Európa-szerte, hogy egy nagyon érdekes könyvet írt ez a Dante, és elkezdték követelni, hogy fordítsák le latinra, mivel szerették volna elolvasni, hiszen latinul minden művelt ember tudott. El is készült a latin fordítás, ami egyébként könnyebben érthető, mint az olasz, mert a latinnak már addigra volt egy bevált nyelvezete. Ami ma igazán érdekes, hogy mennyire csúszik ki az angol anyanyelvű nemzetek kezéből az angol nyelv. Már nem ők döntik el, hogy angolul van-e valami, például „sym­pathic” mint rokonszenves. Ilyet ők sohasem mondanak – mindenki más vidáman használja.

És bizonyos értelemben meztelennek is érzik magukat.

Úgy érzik, hogy a világ átlát rajtuk, a gondolkodásukon. És hogy nincs értelme idegen nyelveket tanulniuk, mivel az angol az mindenre jó. Miközben a többi ország polgárai az angolt is, meg a saját anyanyelvüket is beszélik.

És akkor még ott van az is, hogy van az angol, és van az az angol, amit mindenki beszél. Ez nem nyelvromlás?

Kijegecesedett egy ilyen „airport English”, amit mindenki ért, de azért akik rendes angolt tudtak, azok most is rendes angolt beszélnek, nem „repteresedik” az angoljuk. Tehát ilyen értelemben ez nem romlás, hanem megjelent egy más, félig megtanult nyelv. Valóban primitív. Érdekes egyébként, hogy Amerikában komolyabb a nyelv­őrködés, mint Nagy-Britanniában, ahol végigsöpört a pluralizmus, és elkezdték értékelni a nyelvjárásokat meg a harmadik világbeli (például indiai) angolt. Az amerikaiakban még mindig benne van az, hogy ne mondják rájuk Londonból, hogy ők bunkók (mert azért ezt sokáig mondták rájuk). Gyerekkoromban én még olyanokat hallottam, hogy „nagyon jól tud angolul, de amerikai”. Ezt valószínűleg ők jobban érzik, és ezért ott őket jobban irritálja, ha veszélyt éreznek a nyelvi oldalon, azaz valami változás tűnik föl a művelt nyelvhasználatban. Az angolok sokkal szemtelenebbül játszanak a nyelvvel.

Nemrég láttam egy interjút Romsics Ignáccal, ahol azt kérdezték tőle, hogy mi a véleménye egy integráltabb Európai Unióról. Akkor ő azt mondta, nem hinné, hogy egy szorosabban együttműködő unióban elveszítenénk a nyelvünket vagy az identitásunkat. Ön ezt hogy látja?

Egyetértek Romsics Ignáccal. Nézzünk csak körül, ott van például Dánia. Azt hiszem, összesen vannak 4-5 millióan, de eszük ágában sincs, hogy feladják a dán nyelvet. Pedig mindenki beszél angolul.

Most két nyelvészeti könyve is megjelent, gyakorlatilag egyszerre. Hogy áll a szépirodalommal?

Egy csomó olyasmit csinálok, ami irodalommal kapcsolatos, és egy kicsit félúton van a nyelvhez. Egy kollégánk, Péti Miklós talált egy kéziratot az ifjú Kosztolányi Dezsőtől az Akadémia könyvtárában. Kiderült, hogy Kosztolányi lefordította Byrontól az egész ­Childe Haroldot 19 éves korában. Egy kicsit komikus. Olyan, mintha a nagy Kosztolányinak a paródiája volna. Péti ezt közölni akarja, az Akadémiától kapott is erre megbízást, de egy prózai fordítást is mellékelnie kell, mert az angol elég nehéz. Engem kért meg arra, hogy legyek a prózafordítás hűségének a lektora. Ami nagyon érdekes feladat, mert egy prózai fordításnak nagyon pontosnak kell lennie. Ott nincs kegyelem, hogy a rím miatt joghurt helyett kefirt írtam, vagy hogy nem volt elég szótag a sorban.

Az ilyen jellegű fordítói munkája bizonyos értelemben a Bánk bán esetében csúcsosodott ki, amit tulajdonképpen magyarról magyarra fordított. Sokan fel is hördültek ezen.

Azzal ez is volt a célom, kicsit megzavarni az állóvizet. Gondoltam, minek előállni valamivel, amire mindenki csak bágyadtan bólogat, hogy nagyon derék. Egyik elődöm, Mészöly Dezső – aki egy finom úr volt, nem egy ilyen bumfordi alak, mint én – 1955-ben hatalmas botrányt kavart, mert a Rómeó és Júliát lefordította, jóllehet azt Kosztolányi már megcsinálta 1930-ban. De amit Kosztolányi csinált, az valójában nem volt jó, Mészölyé viszont igen. Én is lefordítottam a Rómeó és Júliát, de itt nem sikerült Mészöllyel megmérkőznöm, továbbra is jobban szeretik az ő fordítását. Pedig az én fogalmaim szerint – és Shakespeare fogalmai szerint is – Mészöly édeskés, de a magyar közönség szereti, szóval jó. Mészöly beletrafált, de akkor komoly vita volt belőle, és támadták is. Nekem a Szentivánéji álom volt az első Shakespeare-fordításom, 1994-ben, a Katona József Színházban ment. Én nagy izgalommal voltam ott a premieren, a szünetben találkoztam Halda Alízzal, aki az 56-os mártírnak, Gimes Miklósnak a barátnője volt. Magyartanár volt, és nagy becsben állt mint ellenzéki. Jöttem ki a szünetre, ott volt Aliz, és azt mondta: – „Ádám, kérem, ezt nem lehet csinálni!” Mondom: – „Miért? Mert nem jó?” – „Nem, mert jó!” – Vagyis féltette a színvonalas újtól a régit, ez esetben Arany János fordítását.

Salinger Zabhegyezője esetében is egészen más, hogy zabhegyezőnek hívjuk a főhőst, vagy egy olyannak, aki elkapja a szakadékba futó gyerekeket a rozsban. Ezért is készült az új fordítás, Barna Imre munkája hűebb az angol címhez, vagyis a Rozsban a fogóhoz (The Catcher In The Rye). Az új fordítással itt is értelmet nyert, ami addig kérdőjeles volt.

Én ennek nagy apostola vagyok, úgy is, mint pedagógus, hogy fontosabb az értelmet kibontani, mint a szépséget. Persze ha lehet, akkor legyen szép, nincs azzal semmi baj. De nem ez a fő. Elvittem 1999-ben a Hamlet-fordításomat Fodor Gézához, a híres dramaturghoz, aki fordító is volt. Megtisztelt azzal, hogy megnézte és alaposan elolvasta, majd bizonyos pontokon órákon keresztül vitázott velem. Örömmel jelentem, hogy néha nekem volt igazam, és Fodor kénytelen volt meghátrálni, persze számos helyen elfogadtam a kritikáját. De összességében ő túl világosnak, szájba­rágósan magyarázónak ítélte a fordításomat – én meg erre vagyok büszke!