Régen, amikor fiatal voltam és meglátogattam a nagymamámat a budaörsi kertes házában, órákig elücsörögtem a konyhában, bámulva kifelé az ablakon, lesve a piciny madarakat, akik meglátogatták az etetőt. A zöld vaskapu és a felfuttatott rózsaalagút után egy kis fedett rész következett, ahol a nagymamám kialakított egy kis etető rendszert a szárnyas barátainak. Október végén rakott ki először ennivalót a szárnyasoknak és egészen tavasz elejéig etette őket. Mindig félrerakott ezt-azt nekik a maradékból, de magokat és szalonnabőrkét is szórt az ételükbe. Jártak oda mindenféle népek: verebek, rigók, barázdabillegetők és kis kékcinkék (cinegék) is. A madaraknak mindig volt egy érkezési ritmusa. Általában délelőtt, ebédidőben és estefelé is tiszteletüket tették a kajáldánál. Jöttek, csipogtak, csiviteltek, olykor perlekedtek egymással, de végül mindenkinek jutott betevő falat. Mindig csodálattal figyeltem a röptüket.
Most, hogy már nincs meg a budaörsi ház és a nagymamám sem él, én is tovább vittem ezt a kedves hagyományt. Amikor a gyermekeim kicsik voltak, megismerkedtünk egy asztalos bácsival, aki a környékünkön lakik. Egyszer meglepett minket, ugyanis készített nekünk egy tip-top kis madáretető házikót. Szépen ki is tettük az új szerzeményt október végén, és a madárkák szorgalmasan jöttek az eleségre. Sőt! Egy gerlepár is rendszeresen látogatta az etetőt, valahogy beszuszakolták magukat a kis területre, elcsenve pár szotyolát. Annyira jól működött történet, hogy egyszer vettünk egy kis odút, és azon a tavaszon egy cinkepár beköltözött hozzánk, majd az erkélyünkön hozták világra a fiókáikat. A gyerekekkel csodálva néztük az ablak takarásából a fejleményeket.
Láttuk, ahogyan berendezik, hordják a mohákat, apró kis elszáradt leveleket, még szőrcsomót is szereztek valahonnan. Végignéztük, ahogy az odú megtelik apró csipogással, és gyönyörködtünk a két cinkeszülő áldozatos munkájában, akik reggeltől estig hordták a rovarokat a fiókáknak.
