Dulcinea vette át önnél Don Quijote szerepét, ő kóborol és harcol tovább az igazságért. Miért nőre testálta a küldetést, a sziszifuszi küzdést? Mára a nők alkalmasabbak az értékmentésre? Ők kitartóbbak a reménytelenségben?
Ezer évig tervezgettem, hogy írjak egy mai Don Quijotét, merthogy mi is egy olyan átmeneti korban élünk, mint Cervantes kora, amikor a középkornak már vége volt, de az újkor még nem kezdődött el. De az valahogy szimplának tűnt, hogy „feltámasszam” Don Quijotét, és mondjuk elhozzam a mai Budapestre. És aztán egyszer eszembe jutott, hogy fordítsuk meg az egészet: az én főhősöm legyen inkább a Búsképű Lovag reménytelen, plátói szerelme, Dulcinea, aki a regényben nem is szerepel, mindig csak beszélnek róla. Arra gondoltam, az öreg Don Quijote ne jelenjen meg, hanem egy lovaglány sóhajtozzon utána, kóborlása közben. Ez a feje tetejére állított szituáció végre passzolt az eredeti Don Quijotéhoz, ami igazából egy humoros könyv. Egy paródia, ami „véletlenül” túl jól sikerült: a világirodalom egyik csúcsa lett belőle. Úgy éreztem, hogy egy ilyet visszafordítani „komolyra” szintén csak humorral lehet. És megszületett Lovag Dulcinea.
Az sem befolyásolta döntésében, hogy van két lánya, akiknek végigkövette kóborlását, lobogását, szorongását?
Van egy fiam is, de még ő sem élt, amikor Az ellenség művészete című regényemet írtam, és már annak a főszereplője és egyben narrátora is egy lány volt. De igen, a két lányommal és az anyukájukkal éltem együtt, tehát elvileg van fogalmam arról, milyenek a nők – hogy az első kérdés második felére is megpróbáljak válaszolni. Igen, sokan mondják, hogy kitartóbbak a nők, hogy jobban tűrik a fájdalmat, hogy alkalmasabbak értékmentésre, mint a férfiak. Lehet, de az a gyanúm, ha tudnám, hogy milyenek a nők, akkor nem mertem volna női főszereplőt választani. Természetes, hogy alakítottuk egymást a lányaimmal a felnövésük során, de velem, az apjukkal már éppen a kóborlásaikat, lobogásaikat, szorongásaikat nem osztották meg, mivel addigra felnőttek. Az én Lovag Dulcineám pár évvel fiatalabb náluk, már a XXI. században született. Vagyis én vagyok.
Maga Don Quijote miért lett alkalmatlan a kóborlásra, a küzdelemre? Miért lett otthon ülő, teát szürcsölő hipochonder, gyáva alakká és depresszióssá? A meg nem értettségbe betegedett bele, vagy a mind erősebben orwelli világrendbe?
Cervantes Don Quijotéja biztos, hogy nem volt gyáva. Az enyémet lehet gyávának is nevezni, de szerintem nem az, mert – hogy egy hozzá hasonló nagy példát mondjak az irodalomból – az Iliász elején Akhilleusz, a legnagyobb hős is elvonul, duzzog, meg van sértve az akháj sereg fővezérére – majdnem győznek is emiatt a trójaiak. Az nem létezik, hogy Akhilleusz is gyáva volt. (Csak nyilván depressziós, narcisztikus-pszichopata stb.) Az én Don Quijotém duzzogásának van egy konkrét (noha fiktív) oka: az, hogy tévedésből ledöntötték a szobrát. A Lovag Dulcinea ugyanis 2020-ban kezdődik, amikor a nyugati világ progresszív erői együttes támadást indítottak a múlt ellen, és a legfőbb ellenség az Öreg (vagy Halott) Fehér Férfi lett: az ideológiák (woke, metoo, BLM stb.) szerint minden későbbi rossznak az oka ő volt: a gyarmatosító és rabszolgatartó, családját abuzáló szörnyeteg. Emögött szerintem is van igazság, de jóval több az őrület. Ez a túlhabzó fanatizmus döntötte le a 2020-as nonfiction valóságban Kolumbusz szobrait. Kolumbusznak se volt sok köze a kolonializmus későbbi bűneihez, de Don Quijoténak, aki egy regényhős, és nem is élt soha, aztán végképp semmi – de ez mit számít: öreg is, halott is, fehér is, férfi is. Hát csoda, hogy az én Don Quijotém megsértődik, és kiszáll a világból, amikor ledöntik a szobrát?
Mennyi van ebből a Don Quijotéből önben? Vagy átmenekítette magát Lovag Dulcinea krónikásába, aki „csak” követi és rögzíti más lobogását, s így tart ki az igazság mellett? Vagy Don Quijote, Lovag Dulcinea és Krónikás egy személyben?
Igen, biztos, hogy valahol én is benne vagyok ebben a duzzogó, teázgató Don Quijotében, bár azt igazán nem mondhatom el magamról, hogy bátor lennék… Például soha nem mertem leírni, hogy személy szerint én, K. I. az igazságot keresem, mert féltem, hogy kinevetnének, hiszen még egy gyerek is tudja, hogy egyetlen igazság nincs: csak sok igazság van, de azok ellentmondanak egymásnak. Azért lettem Lovag Dulcinea krónikása, mert ő van annyira bátor és elszánt, hogy az igazságra tegye fel az életét, akár létezik, akár nem, akár fellelhető, akár nem.
A Don Quijote-i életfilozófia emberpróbáló, e kötetet mégsem nehezíti el főhőse küldetése, vállalása – elképesztő könnyed és játékos a szöveg. A szerepjátéktól ez a felszabadultság, vagy ez a túlélés záloga?
Örülök, hogy könnyednek és játékosnak tűnik a szöveg, mert annak is szántam. És vadnak és punknak. Nem kerestem „költői” alaphelyzeteket, hanem minél primitívebb vagy meghökkentőbb szituációkból indítottam a verseket. Hogy az olvasó lehetőleg a vers elején essen túl a sokkon – hát ez már megint mi a fene?! –, de mielőtt összecsukná a könyvet, érezze meg, hogy viszik valahova a rövid sorok. Azt akartam, hogy külön is üssenek a versek, és végig bíztam abban, hogy együtt majd kiadnak valami nagyobb és mélyebb – tragikusabb – egészet. Kicsit bánom, hogy nem mertem ráírni a Lovag Dulcineára, hogy verses lovagregény. Azt írtam rá, hogy „versek”. Nem akartam becsapni az olvasót. De remélem, így is rájön.
Fordult a kocka: most már a társadalom a monomániás, és a Don Quijote-i figurák a józanok – írja. Hogyan látja, mi az arány? Járkálnak azért köztünk meg nem alkuvó józanok?
A saját életünkben majdnem mindannyian ilyenek vagyunk. Egy falu, egy falunyi ember egészen jól eligazgatja magát, jutalmazza a hasznosat, bünteti a károsat, megszervezi a munkát, megüli az ünnepeit, és szemmel tartja a falu bolondját – és olykor el is töpreng rajta. Erre nevelt minket az evolúció. De egy bolygónyi lehetőség és probléma van elénk rakva. Belefásulunk, beletörünk, belematerializálódunk. Azt hiszem, hogy, mi, meg nem alkuvó józan többség valahol mélyen mind tudjuk, hogy csak őrült idealistának érdemes lenni. Meg nem alkuvó, józan, őrült idealistának.
A demencia korának mondja a mai kort, ahol a sok információba épp belefulladunk és tőle elbutulunk. Mi lehet akkor a demencia ellenszere?
Bár tudnám. András László írja valahol: nem én vagyok a világosság, én csak azt mondom, sötét van.
Jó szándékú, de lincselő tömegről ír, és arról, Dulcinea ezért nem üvölt együtt a farkasokkal. A tömeg nagyobb veszély, mint erő?
Lovag Dulcineának a teljes egyetértés gyanús. Mert nekem is. Én egy olyan országban nőttem fel, ahol a választásokon mindig kilencvenkilenc egész valahány század százaléknyi ember szavazott az állampártra. Ebből én azt tanultam meg, hogy az ennyire egyöntetű vélemény csalás (esetleg öncsalás) eredménye. És amikor például ma azt látom, hogy naponta emberek ezrei halnak meg egy háborúban, akkor nem tudom azt mondani, hogy még több fegyvert oda. Ültem tavaly tavasszal egy pódiumon, külföldön, egy zsúfolt sátorban, ahol ezt illett volna mondanom, és én – lesz, ami lesz – valahogy kipréseltem magamból a béke szót. És azt éreztem, hogy most legszívesebben meglincselne a közönség és világhírű, nálam százszor okosabb, általam is mélyen tisztelt beszélgetőtársaim. Meg a moderátor. Én voltam az agymosott magyar. Persze nem bántottak, inkább csak szánakoztak.
A kiégettek tűnnek a legveszélyesebbnek, pláne, ha cinikusak, mert könyörtelenek és legyőzhetetlenek. Jól látom?
Az előző példánál maradva: azt a tömeget ott a sátorban valódi jó szándék hozta össze. Az uralkodott benne, éreztem, nem a cinizmus. De vannak másik sátrak, jóval nagyobbak: véleménybuborékoknak is szokás nevezni őket, sokszor tízmilliók tartoznak beléjük, kiégett, fáradt, tanácstalan emberek; ha egy ilyet a cinizmus megkaparint, az pusztító.
Dulcineáját pedig a celebbé válás veszélyezteti. És tényleg baj, vagyis veszélyezteti a küldetést, az igazságkeresést a celebség?
Guy Debord francia filozófus sok évvel a celeb szó megszületése előtt, a múlt század hatvanas éveiben írt egy könyvet, A spektákulum társadalmát. Ebben brutális erővel írja le, hogy a kapitalista társadalom nyilvánossága hogy zabál fel minden kitörési kísérletet, hogy nyúl utána minden önálló kezdeményezésnek, gondolatnak, hogy csinál belőlük terméket, szenzációt, és hogy győz meg mindenkit arról, hogy semmi más nem létezhet őrajta kívül, mert ő maga a világ – és a világ véleménye saját magáról is ő. Guy Debord ezt az önmagáért létező, kikezdhetetlen rendszert spektákulumnak nevezi. A celeb a spektákulum terméke, és nagyon mai jelenségnek tűnik, de szerintem a celebség egy ősrégi társadalmi szerep, ami minden korban létezhetett: az Udvari Léhűtő. Akire látszólag semmi szükség, pedig nagyon is van: nyüzsgő jelenlétével emeli az uralkodó udvarának a fényét, ez pedig hasznos fény: az a funkciója, hogy távolról haloványan beragyogja a közönséges alattvalók életét. A celeb a spektákulum Udvari Léhűtője. Magasztosabb hasonlattal: a katolikus szentek, sok egyéb dolguk mellett, valamiféle szakrális celebek is: az egyszerű hívőhöz hozzák közelebb az isteni szférát. Lovag Ducineának nincs is baja a celebséggel, áll elébe: a küldetéséhez tartozik, hogy megismerje a társadalmi valóságot. Neki itt a helye a spektákulumban. Mégis szorong, mert azért a spektákulum mégiscsak egy csapda, egy globális méretű háló, amiből nincs menekvés, amiben mindannyian vergődünk. Már ha igaza van Guy Debord-nak.
„Amiből nincs menekvés / abban vergődni kell / nincs az a háló / ami a sok vergődéstől ne kopna el!” – olvasható két helyen is. Ne tiltakozzunk hát a vergődés ellen, nem olyan rossz az, mert a hálót is rongálja?
Értem a problémát. De ez egy varázsige, amit Lovag Dulcinea mormol magában a szorongása ellen a császári fogadáson, pezsgővel a kezében. A varázsigéktől ne várjunk kristálytiszta logikát, csak lelki segítséget a bajban. Bár néha még csodát is.
