Az ezredforduló után a magyar választók Messiásváróvá lettek. Jöjjön a politikai valláspótlékot, a nem-hívő társadalomnak hitet adó vezető, aki nemcsak szóban, hanem tettekben is elvisz az ígéret földjére, megteremti a földi paradicsomot. Mert „Sósabbak itt a könnyek / S a fájdalmak is mások…” A huszonegyedik századi magyar Messiások, Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc vagy Magyar Péter nem túlfeszített lényeglátók, mint Kossuth Lajos volt, mert éppen a lényeg, az egész, az összkép hiányzik világlátásukból, ellenben a társadalmi vágyakat, sérelmeket, szenvedélyeket fogalmazzák, feszítik hitté. Együtt mozognak, együtt éreznek azzal a magyar új világgal, amelyben az elszigetelt individualista, hitetlen, önérdekét pontosan számon tartó elkezd hitbéli, érzelmi közösséget, valláspótlékot és védelmet keresni a maga számára a hiteltelen intézmények fölött az Istenné vált emberben, a vele egy nyelvét beszélő, sérelmét értő és felkaroló Messiásban.
Meglepetés a magyar Messiáskeresés és a Messiások megjelenése. Ha korábban senki nem képzelte, hogy a két évszázadon, forradalmakon és ellenforradalmakon, háborúkon átment társadalom elfogad maga felett önként egy mindenható megváltót, egy vezető Messiást, ma már el se tudjuk képzelni a politika mezőt valamire való Messiás nélkül. Nem volt igazi Messiása 1848-nak – Petőfi vagy Kossuth mítosza, messianizmusa a bukás után jön létre –, még kevésbé 1918-nak és 1919-nek, vezér nélküli fordulat volt 1945 és 1956, ahogy nincs Messiása, de még igazi vezetője sem 1989-nek. S bár volt némi kultuszuk a hosszan kormányzó rendszergazdáknak, Ferenc Józsefnek, Horthynak, és kikényszerítve Rákosinak, de Kádár János tüntetően anti-Messiás volt. Bizony új Magyarország az a Magyarország, amely az elmúlt húsz-huszonöt évben megteremtette a személyi kultusz politika szerkezetét, amelyben a népet személyesen vezető Messiás szükségszerűséggé és nélkülözhetetlenné válik. S bár kellenek a Messiás szerep betöltéséhez képességek és tudások, mégis tudnunk kell, hogy nem e személyes karizmatikus képességek vagy akaratok teremtették vagy teremtik a politikai Messiást, hanem a nép vágyai és akarata.
A Messiásvárás összekapcsolódik az ezredforduló utáni nemzedékváltással. A második világháborútól a hatvanas évek elejéig húzódó „nagy nemzedék” nem élt át háborút, de átélte a legnagyobb társadalmi átváltozást, átrétegződést, ahonnét az első munkás, paraszt származású gyerekek fölkerültek, s átélte gyerekként 56-ot, a megtorlást és a konszolidáció felemás kispolgárosodását. Ez a vertikális hatalmi rendszerben feltörekvő, ám a második gazdaságban horizontálisan szerveződő nemzedék, amelynek volt húsz éve, hogy maga és családja életét felépítse, homo kadaricusként, állandó alkuban, kiegyezésben, életforma-nacionalistaként önbizalmat szerezzen, majd elbizonytalanodjon a válságban. Ez az érdek- és értékkereső nemzedék klubokban, körökben, szakmai közösségekben egymást és a pragmatikus megoldásokat kereste, nem a kívülről jött mindentudót, valláspótlékot vagy Messiást. Ezért volt a nyolcvanas éveknek sok programjavaslata, szakmai egymásra találása, gyakorlatias fogyasztói – osztrák – álma, s nem ideológiája, forradalmi népe és Messiása. Ennek a nemzedéknek kellő tudás- és erkölcsi tőkéje volt, hogy főszereplője legyen a rendszerváltásnak.
A következő, a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évekig született nemzedék igazi élménye a rendszerváltozás, illetve az abból kialakult rendszer működése. Be kell látnunk, hogy e nemzedék nagyobb része csalódott a rendszerváltásban, a „nagy nemzedékben”, a rendszerváltó elitben, a Nyugatban – a segítség elmaradásában, a multinacionális mohóságban, a nemzetek közti egyenlőtlenségben –, de legnagyobb csalódása a felálló vadkapitalizmusban és a társadalom viselkedésében volt. A kapitalizmus farkasarcát mutatta az elképzelt emberarc helyett. A biztos kapcsolatokon alapuló társadalomban valamennyi kapcsolat megrendült, elveszett minden bizalom ember és ember között. Erkölcsi és tudástőkék olvadtak el, kapcsolati tőkék burjánoztak. Jókor kell lenni jó helyen, nincs alku, nincs kegyelem, végig kell harcolni minden harcot. A konszenzus-vezérelt társadalom könyörtelen konfliktus-vezérelt társadalommá vált. Ez a nemzedék már 0-összegű játéknak fogja fel saját életét, ahol győzelem vagy vereség, korlátlan meggazdagodás vagy teljes elszegényedés a tét. Ne bízz senkiben, nem segít senki! Ez dzsungel, amelyben egyetlen szabály van, hogy nincsen szabály. Győzzön az erősebb! Csak a siker számít. Valamennyi intézmény ellened van, mást tesz, mint amit mond magáról. Az ezredfordulóig felnövekvők már szilárdan hitték, hogy a magyar társadalom képtelen saját érdekei felismerésére, és egy kisebbségnek, egy erős vezetőnek kell vezetnie ezt az országot, miként egy vállalatot, bankot, várost, iskolát, kórházat, napilapot, pártot. A váltópénzzé hatalom és gazdagság változott a befolyásosok kezében.
A kétezres évekre világossá vált, hogy a rendszerváltozás rendszere növelte a távolságot Budapest és a fejlett vidék – Pannónia –, illetve a rozsdaövezeti városok, a hanyatló agrárvidékek – Hunnia – között. Ha a kisebbségi Pannónia a globalizáció, a kezdődő polgárosodás, középosztályosodás nyertesének, a többségi Hunnia vesztesnek és leépülőnek érezte magát. A magyar társadalom öntudata a Kádár-rendszerben vidék és város viszonylagos egyensúlyán nyugodott. Ez az öntudat megroppant. A magyar vidék nemcsak tulajdon- és jövedelem-vesztesnek, de funkció- és státusz-vesztesnek is érezte magát. Egész városok és városkörnyékek haldokoltak. Az agrárium bejáratott nagybirtok-kistulajdon komplex rendszere és piacszerveződése, az ezen alapuló parasztpolgárosodás megrekedt. Mi a jövőnk? Európa és Pannónia süket csendje volt a válasz.
Az első hunniai lázadás Pannónia ellen a baloldalon tört ki, szülve az első Messiást: Gyurcsány Ferencet. Nem volt intézményes válasz: parlament, párt, kormány hiteltelen – csak a személyiség hiteles. Ez a „pápai gyerek” egyenesen a néphez fordult pártja, majd kormánya felett, mert baloldali, majd mert liberális, majd mert bármi és bárki, a baloldal, a magyar demokrácia védelmezője, Szent Györgyként a fasiszta Orbán-sárkány legyőzője akart lenni. Mert együttérző, sőt, érzelmes akart lenni. Végre valaki törődik velünk. Merte állítani, hogy európai pénzzel megvédi a vidéket. Merte hirdetni, hogy nem leszünk másodosztályú magyarok se bent, se kint. Aki győz, mindent visz. Jog, ha van, a mi jogunk. Igazság, ha van, a mi igazságunk. Ha hazudik, értünk hazudik. Ha álmot sző, a mi álmunkat szövi. Hiszünk. Érzünk. A politika akarat, hit, érzelem. És népe akarta, hogy akarjon, hitte, amit hinnie kellett, érezte a politikai személy és közössége melegét.
Majd mindez megérkezett jobbról. Lázadás a rendszerváltás rendszere, a szociálliberális elit, a status quo, a Nyugat, és a hamis Messiás ellen. Megjött az igazi Magyar Messiás, minden magyar védelmezője. Isten adta nekünk. Ő maga is hiszi, tudja, hogy a Sors, a Felső Akarat szerint küldetése van. Megteremtenie a hit, remény és szeretet, egy nem keresztény országban a kereszténység országát: a Magyar Vallást. Saját magyar úton a Magyar Jólétet. Védelmet és biztonságot. Egységes Magyar Nemzetet, amelybe nem tartoznak bele a sorosista, brüsszelita nem-magyarok, a migránsok. A központosított állam és a mozgósító párt csak eszközök az egyedüli döntéshozó, a Magyar Messiás kezében. Az ő barátja – legyen Putyin, Trump, Hszi, Erdoğan, Netanjahu, Le Pen stb – a mi barátunk, az ő ellensége – Zelenszkij, Biden/Harris, von der Leyen és gyűlölt társaik – a mi ellenségünk. A Messiást nem korlátozhatja senki és semmi. Jog, ha van, az ő joga. Igazság, ha van, az ő igazsága. Vagyon, ha van, az ő vagyona. Ország, ha van, az ő országa. Nem ő van értünk, hanem mi vagyunk érte. Ha ő velünk, ki ellenünk?
Jó tizenöt évnek kellett eltelnie, mire új Messiás jött a harmadik nemzedékkel. A baloldali Messiás végig ott hadonászott a színpad sarkán, ordított a súgólyukból: főszerepet akarok – nem kapta meg. Egy eretneknek, az Igaz Magyar Hitből kiszakadtnak kellett jönnie, hogy leleplezze a Hitet és Messiását. Nem értelemmel, nem érvekkel, hanem érzelemmel és hittel. Én láttam, ott voltam, higgyetek nekem. Egy sértett és dühödt, Messiás-csalódott nép kér a lejárt szavatosságú Messiás helyett, új, friss Messiást. Hisznek. Éreznek. Hiszik a dühöt. Érzik a mélyen belülről jövő – közös – sértettséget. Lázadás ez az elmúlt évtized hierarchiája ellen. Korábban a néma lázadók lábbal szavaztak s külföldre mentek. A hangos lázongók magukra maradtak és hazakullogtak. Most, az új Messiás egyszerre utasítja el mindazt, ami régi – egy Orbán-féle ancien régime-et Gyurcsány-féle ellenzékével –, s látszik képviselni mindenkit, aki változást akar.
A két hamis-Messiás után igaz Messiás. Mutatja a falon az írást: megszámláltatnak napjaid. Jog, ha van, az ő joga. De most még itt az újdonsága: mintha nem hatalom- és pénz-vezérelt, hanem népszerűség-vezérelt volna. Nézettsége, a lájkok száma, a közvélemény-kutatások eredménye, a gyűléseinek nagyságrendje jobban érdekli, mint a hatalom- és pénzszerzés. Orbán Viktor már régóta hatalom- és pénzgyártó nagyüzem. Messianizmusa csak propagandagépezet, ami az ancien régime Messiásával együtt megöregedett. Magyar Péter új messianizmusa a közösségi háló hiteivel és érzelmeivel éppen most alakul. Szomorú egy olyan országban racionalistának lenni, az értelem erejében bizakodni, ahol minduntalan Messiás vált Messiást. Mégis fenn kell tartanunk az ész és értelem civilizációját, hátha egyszer eljön a nap.
