Nehéz a levegő. Vészterhes. Már a kezdetektől előrevetíti a tragédiát. Szokatlan előadás a József Attila Színház nagyszínpadán. Legalább annyira mozgás és tánc, mint szöveg.
A csökkentett létszámú közönséget először a nézőtérre engedik be, amit kettészel egy hosszú palló. Előttünk ül talpig feketében, velünk szembefordulva Molnár Zsuzsanna, az Anya. Maga a megtestesült örökös gyász. Nem tud felejteni, nem tud élni, csak emlékezni kés által meghalt fiaira, egyáltalán, a gyűlölet miatt meghalt férfiakra, és az emiatt egyedül maradt, robotoló, magukba zárkózó asszonyokra. Átkozza az elszabaduló indulatokat, a bosszúszomjat, a családok közötti viszályt, ül és csak ül rendíthetetlenül, arca megkövülten merev. Ő a baljós előjel, egy fia még él, félti, de rossz sejtése szerint vele is baj lesz. Balladisztikus kezdet, dermesztő hangulatba ránt bennünket Federico García Lorca hátborzongató, de gyönyörűségesen költői darabjához.
Majd fölinvitálnak minket a színpadra, ez kidöccent a hangulatból, mert ahogy a bejövetelkor, megindul a nyomakodás a jobb helyekért, bámulatos milyen „közelharcra” képesek a nézők, hogy egy-két sorral előrébb ülhessenek. Amúgy sok értelme nincs ennek a helycserés-támadásnak, szerintem fölösleges megszakítani az előadást, mert ha a kezdetekkor már a színpadon foglalunk helyet, ott is ülhetett volna velünk szemben az Anya, és gördülékenyen folytatódhatott volna az előadás.
Testközelbe kerülünk a színészekkel. Csaknem belelépnek az auránkba. Majdnem úgy élhetjük át az esküvői készülődést, mintha mi is vendégek volnánk, részesei a nagy létszámú, a színészeken kívül táncosokkal is megerősített históriának. Megcsodálhatjuk Papp Janó szín- és formapompás jelmezeit. Ha nincs tánc, akkor is sok a mozgás, sürgölődés-forgolódás, megelevenedik egy mediterrán falu élete, ahol nem csak az éghajlat forró, de a vér is vészjóslóan hamar felforr, az elszabadult indulatok pedig csillapíthatatlannak tűnnek. A gyűlölködés, a bosszú pedig az ősöktől, hetedíziglen öröklődik. Mintha az itt lakók kitörés előtt lévő vulkánon élnének, és nem tudni, mikor indul neki a pusztító „lávafolyam”, mikor feszülnek pattanásig az idegek, és az ideiglenes látszatnyugalom hogyan foszlik pillanatok alatt szét.
De abban biztosak lehetünk, hogy beteljesedik a végzet, amit az Anya a zsigereiben már előre érez. Vészjóslása tapasztalatból ered. Szülői ösztönből. Eddigi tragédiák szörnyűségein alapul. A lelke, ha nehezen is, de a túlélésre kondicionálódott. Megkérgesedett, ám nem annyira, hogy ne legyen tele sebzettséggel, fájdalommal. Bármennyire is merev az arca, és alig moccan, mégis kifejezőek a gesztusai.
Vannak akik inkább idegzsábák, feszültségtől terhesen túlmozgásosak. Nem bírnak megülni a helyükön. Gyanakodva néznek maguk köré. Szinte mindenkiben veszélyt látnak. És a többségüknek erre okuk is van. A szinte állandósult félelem manifesztálódik a táncban is. Szokolai Brigitta dramaturg a nem túl bőbeszédű darabot, Illyés Gyula fordítását, jócskán meghúzta. Hargitai Iván rendező Gyulai Júlia koreográfussal táncba, vérbő flamencóba plántálta, ami a szövegből kimaradt. A társulat apraja-nagyja, nemre, korra való tekintet nélkül mozgásba lendül. Közvetlenül az orrunk előtt ropják. Nem kímélik magukat. Hatalmas energiákat ölnek a produkcióba. Az esküvői tánccal például csaknem pillanatról-pillanatra hidegből melegbe rántanak bennünket. Kitörő öröm váltakozik vészjósló fenyegetettséggel. Mosolygó arcok komorulnak el és váltanak vissza széles, némileg csinált mosolyra, majd fordulnak ijedt tekintetbe. El-elakad a tánc, aztán ismét nekilódul a forgatag. Libbennek a női szoknyák, hangsúlyossá válnak Papp Janó szín- és formapompás jelmezei. De éles kontrasztként Horesnyi Balázs sivár, levegőtlenül fojtogatónak ható díszletet tervezett, aminek nyomasztó légkörét valamelyest oldja, hogy nem csak a színpadon, ahol mi is ülünk, játszanak a színészek, hanem több jelenet „lecsordul” a nézőtérre, ezzel igencsak kitágítva a teret. Az előadás vége felé itt tűnik majd fel hatalmasan, Horesnyi festői remekléseként a megszemélyesülő Hold is, csodás megvilágításban, mint nem is egészen külső szemlélője az eseményeknek. A Halál szintúgy megtestesül. Érdekesség, hogy Novák Eszter csaknem 30 évvel ezelőtti emlékezetes rendezésében, az Új Színházban, lényegében az előadás elejétől jelen volt a Halál és a Hold, az örök fenyegetettség és a rideg, de a messzeségbe hívogató fény. És már akkor hangsúlyosabb volt a mozgás, mint amennyire a darabban az. Hogy Markó Iván Lorca által ihletett Az igazság pillanata című döbbenetes erejű produkciójáról, ami a Győri Balett legjobb előadásai közé tartozott, már ne is beszéljek. Ott testvériesen összeolvadt tánc, próza, költészet, ének, bámulatos látvány, igazi összművészetté válva.
Ha nem is ilyen mértékben, de ez történik a József Attila Színházban is. A cselekmény szerint a szegény Leonardónak – ő az egyetlen, akinek személyes neve van – nem engedték, hogy elvegye a gazdag családból származó Menyasszonyt, akinek a jobb házból való Vőlegényt szánják. Ám Leonardo a lagziról megszökteti a Menyasszonyt, a Vőlegény utánuk ered, és a két férfi leszúrja egymást. Bekövetkezik, amit az Anya előre megérzett, ő és a Menyasszony is örök négy fal közötti magányra ítéltetik, a két család közötti viszály pedig folytatódik, „állóháborúvá” válik. Lukács Dániel adja Leonardót. Megmutatja az állandósult nyughatatlanságot, nem múló zaklatottságot. Azt, hogy nem találja a helyét a Horváth Csenge által szerethetővé, odaadóvá formált szép felesége mellett. A Menyasszony Kónya Merlin Renáta, aki sokáig nem jön tűzbe, nem is nagyon érteni, miért nem jobb Leonardónak a felesége, de végül aztán őt is elkapja a szenvedély. Az esélytelenül megcsúfolt Vőlegény Fekete Gábor. A Menyasszony apja Nemcsák Károly, aki a tragédia bekövetkezte után ugyanolyan megkövesedetten csalódott, gyászos arccal képes ülni, ahogyan az Anya a produkció elején. Az említetteken kívül Fehér Anna, Pikali Gerda, Szabó Emília, Kucskár Kamilla, Zöld Csaba, Horváth Sebestyén Sándor, Blazsovszky Ákos, Horváth Barnabás és még jó néhányan dobnak be apait-anyait. Magas hőfokú, nagy intenzitású produkció. Tulajdonképpen stúdió előadás, mégis kiadós létszámú. Hargitai Iván évek óta tartó társulatformálásának újabb hathatós, a József Attila Színházban némiképp szokatlan, mégis közönségvonzó állomása.
