Donald Trump választási győzelme - amely minden előrejelzésre rácáfolt - sokakban aggodalmat, sőt riadalmat keltett. A választási kampányban meghirdetett, nem kevesek számára ijesztő programok valóra váltását valószínűsíti a kialakult eredmény. A végrehajtói hatalom megszerzése hivatkozási alapként is szolgáló mandátumot adott a hamarosan hivatalba lépő elnöknek. A konzervatív-populistaként jellemzett Republikánus Párt emellett többségre tett szert a Kongresszus mindkét házában. Ez biztosítja törvényhozási erejét, míg a bíróságok, különösen a Legfelsőbb Bíróság egyértelműen konzervatív jogfelfogása szinte akadálytalanná teszi a politikai akarata érvényesítését.
A törvényes és a demokraták által nem vitatott választási győzelem jóformán abszolút hatalmat ad a Trump által képviselt radikális irányzatnak. A korlátlan hatalom az Amerikai Egyesült Államok létrejötte óta idegen az amerikai politikai kultúrától. A különböző érdekek és vélemények érvényesülésének egyik garanciája a hatalmi ágak és intézmények, tehát a törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalom feladatainak és felelősségének szétválasztása. A másik a fékek és ellensúlyok rendszere, amely lehetővé teszi, hogy bármelyik hatalmi ág a másik kettőt korlátozza és ellensúlyozza.
Ez a hatalmi túlsúlyok kialakulására és a visszaélések megakadályozására hivatott rendszer azonban már nem egyszer megbénította a kormányzatot. Ugyanis az egyes ágazatokat ellenőrző politikai párt kénye-kedve szerint meg tudott akadályozni, vagy képes volt halasztani olyan fontos döntéseket is, mint például a szövetségi költségvetés elfogadása. Az éles politikai megosztottság és a nézetkülönbségek miatt ilyenkor nagyon nehéz volt megoldást jelentő kompromisszumokat elérni. Ez a széles tömegek, de az elit számára is sokszor értelmezhetetlen döntésképtelenséget eredményezett.
A januárban induló republikánus gőzhenger “feloldja” ezt a valóban elfogadhatatlan, de a társadalom megosztottságát tükröző helyzetet. Az azonban kétséges marad, hogy ez mennyire biztosítja a társadalmi békéhez szükséges konszenzust. A 2024-es választások után kialakult rendszer két évig biztosan megmarad. 2026-ban kerül sor ismét a Képviselőház teljes és a Szenátus harmadának újraválasztására. Ez ugyan hozhat változást a törvényhozásban, de erre természetesen semmi garancia nincs.
Az újonnan megválasztott törvényhozás január 3-án kezdi meg munkáját, míg Donald Trump elnöki és J. D. Vance alelnöki eskütételére január 20-án kerül sor. Ettől kezdve két évre egy új korszak kezdődhet az Államok történetében: a Trump nevével fémjelzett, alkotmányosan és jogkövető módon megválasztott kurzus szinte korlátlan hatalomra tesz szert. Ilyen “új” korszakokra azonban több hasonló példa is volt az amerikai történelemben.
A polgárháború után az akkori, a maitól merőben különböző Republikánus Pártnak egy ilyen többség birtokában sikerült az újraépítési időszakot levezényelnie. Lincoln meggyilkolása után volt alelnöke, az immár elnök Andrew Johnson főként a déli államok rekonstrukciójára és az Unió helyreállítására összpontosított. Johnson ellenezte a faji egyenlőséget, de a Kongresszus haladó republikánusai polgári jogokat biztosítottak a volt rabszolgáknak. Az elnöknek nem volt esélye, hogy megvétózza a törvényjavaslatot, mert saját pártjának progresszívjai a több mint kétharmadukkal felülírták volna ezt.
Johnson és a pártja által uralt törvényhozás között végül olyan ellentétek alakultak ki, hogy a kongresszusi többséget alkotó republikánusok alkotmányosan, az impeachment alkalmazásával akarták őt eltávolítani. Egy szavazaton múlott, hogy nem sikerült. Az érdekkülönbségek ekkor az uralkodó párton belül csaptak össze, és ezzel bizony az amerikai történelemnek egy kevéssé dicsőséges fejezete, a faji megkülönböztetést legalizáló korszak kezdődött meg.
A demokrata párti Roosevelt elnöknek is többsége volt a törvényhozásban. Ennek ellenére csak nagy erőfeszítések árán tudta leküzdeni a konzervatív Legfelsőbb Bíróság ellenkezését, hogy sikerre vigye gazdasági és társadalmi reformprogramját. A New Deal az 1929-32-es nagy gazdasági válság kezelését, a munkanélküliség csökkentését és a társadalmi jólét növelését tűzte ki célul. Új, ma is létező és bevált intézmények jöttek lére, de a történészek és közgazdászok továbbra is vitatkoznak azon, hogy mindez mennyiben járult hozzá a válság megoldásához.
A hatvanas években a demokrata Lyndon Johnson elnöknek ugyancsak pártja törvényhozási többségével sikerült keresztülvinnie nagy jelentőségű polgárjogi és társadalombiztosítási reformjait. Igaz, hogy a tragikus vietnami háborúba belebukott, s utána Carter elnökségének kivételével egy hosszabb, már a ma ismert alapokra épülő republikánus időszak kezdődött.
Az akkori vezetők közül az ifjabb Bush a vitatott floridai szavazatszámlálás után a konzervatív többségű Legfelsőbb Bíróság döntése alapján lett elnök 2000-ben. Kormányzása alatt a republikánus többségű törvényhozás fogadott el olyan oktatási törvényt, amely a korábbi gyakorlattal szemben jelentősen növelte a szövetségi állam szerepét az oktatásban. Megjegyzendő, hogy ezt most Trump meg akarja szüntetni. A 2001-es terrortámadások után óriási többséggel elfogadták a személyi és szabadságok korlátozását és a nyomozó szervek jogosítványainak jelentős kiszélesítését jelentő Patriot törvényt. Ezt idézte fel Biden elnök, amikor önmérsékletre próbálta bírni Netanjahu izraeli miniszterelnököt. Leszögezte, hogy egyensúlyt kell tartani a nemzetbiztonság követelményei és a polgári szabadságjogok között.
Trump első elnöksége alatt, 2017-18-ban a törvényhozás és már a bíróságok is republikánus ellenőrzés alatt voltak. Ennek az időszaknak a fő jellemzője a társadalmi egyenlőtlenségeket csak növelő adóreform. Részben sikeres erőfeszítések történtek az egészségbiztosítást jelentős mértékben kiterjesztő törvények fokozatos visszaszorítására is. Biden elnöksége első két évében a demokrata pártnak némi többsége volt a Képviselő Házban, s ugyan alelnöki szavazattal, de keresztül tudta vinni akaratát a Szenátusban is. Ezen rövid időszak egyik legfontosabb eredménye az gazdaságélénkítő törvények sora volt.
A történelem segít megérteni egyes folyamatokat, bizonyos mozgató erőket, és némi támpontot ad a jövőre való felkészüléshez, de a múltnak nincs precedens értéke. Egy klasszikus gondolkodó, jelesül Karl Marx ma már leginkább név nélkül idézett mondása szerint: “A történelem ismétli magát: először tragédiaként, majd komédia formájában. ”
A hatalmi koncentráció eddig mindig rendkívüli helyzetben jött létre. Az érdekkülönbségek szinte szétfeszítették a társadalom szövetét, s az addig bevált egyeztetési keretek nem biztosítottak megoldásokat. A kérdés az, hogy most vajon milyen megoldások születnek az elkövetkezendő két év során. A kampány retorika sok mindent elárult, de a kormányzás egy más műfaj. Legalábbis az volt eddig, amig nemcsak lehetőség kínálkozott más érdekek valós meghallgatására és megfogalmazására, hanem a másik érvei mérlegelésre is kerültek.
A megválasztott elnök jelenleg csapatának összeállításán dolgozik. A “politikai ketrecharcosok” kiválasztása nem kecsegtet sok jóval. Ha ezek a jelöltek átmennek az alkotmány által előírt meghallgatáson és szavazáson, akkor egy olyan, a törvényhozás által jóváhagyott végrehajtói gárdával kell számolnunk, amely az ellentéteket csak élezni fogja, és kétséges, hogy társadalmi békét kínáló megoldásokat fog-e ajánlani.
Mit tehet az ellenzék? Ha gyorsan túl tud lépni az önmarcangoláson, bűnbak keresésen, és képes objektíven elemezni az amerikai társadalom előtt álló társadalmi, gazdasági és külpolitikai kihívásokat, akkor van esély arra, hogy - egy korábbi republikánus elnököt idézve - ismét lesz ébredés, egy jó reggel. A demokratáknak rá kell ébredniük arra, hogy milyen szarvashibát követtek el. Az emberek többsége változást, mást akart, mint az eddigi politika. Kamala Harris halványan ugyan célzott arra, hogy kormányzása nem Biden politikájának a folytatása lesz, de ez messze nem bizonyult elegendőnek.
Az ellenzéknek az általános dominancia dacára megvannak az alkotmányos lehetőségei a politikailag hatékony fellépésre . A demokratáknak most egy kicsit úgy kell viselkedniük, mint egy parlamentáris demokráciában: kérdezni, vitázni és leleplezni kell! A kongresszusban a szenátusi meghallgatáson el kell számoltatni a jelölteket a jelent meghatározó múltjukról, programjukról. Akkor is, ha az inkább ijesztő, mint megnyugtató, ilyeténformán árulkodó különutas hangok ellenére a republikánus többség minden Trump jelöltet jóvá fog hagyni. Elvégre mandátumuk van, nem? Az ellenzéknek meg kell húznia a határokat, hogy meddig és mire érvényes a választásokon leadott szavazat.
Élni kell az alkotmány vélemény- és gyülekezési szabadságot garantáló passzusaival. A demokraták azon érvelése, hogy Trump a demokráciát fogja veszélyeztetni, nem keltett kellő figyelmet. De ha ez már fenyegetően közel van, akkor ébresztőt kell fújni. Amíg lehet.
Az alkotmány ugyancsak biztosítja a sajtó - ma már inkább helyesebb a média kifejezést használni - szabadságát. Az ellenzék számára ez fogja jelenteni a legnagyobb kihívást. Nem túlzás azt állítani, hogy ma az amerikai média többségében nem teljesíti alapvető feladatát: az objektív tájékoztatást. A sajtó és az elektronikus média partikuláris érdekek befolyása alá került, s nemigen tud megszabadulni az egytónusú narratíváitól. A döntéshozók számára ma is “kötelező” tudni, hogy mit ír a New York Times, a New Yorker és a Washington Post, de rajtuk kívül csak egy nagyon szűk kör olvassa a még mindig minőséget jelentő lapokat. A televíziós csatornák többsége és a legjobban elterjedt “social media” nem alkalmas a tájékoztatásra, mert fő motivációja a szenzációhajhászás, és hogy így minél nagyobb hirdetési felületet tudjon eladni.
És akkor: Quo vadis, Amerika? Feszültségekkel terhes, válságos idők jönnek. Nem lesznek és nincsenek csoda megoldások. Várunk. De sokáig nem tudunk, mert mint Tacitus mondta: "Túléltük Tiberiust, Caligulát, Claudiust és Nérót…és közben eltelt az élet."
A szerző tanár a vidéki Amerikában.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.