Van úgy, hogy a természet olyankor is üzen nekünk, amikor még a magunk számára láthatatlan. Akadnak reggelek, amikor frissen, fürgén pattanunk ki az ágyból, magunk sem értjük, miért. Csak öt-hat órát aludtunk, és nem a papíron elvárt hetet-nyolcat, okos óránk sem jelzi, hogy a szokásosnál többet töltöttünk volna a mélyálom emeletén, vagy inkább barlangjában, ahol apró segédeink segítenek a testünknek kipihenni az előző napot, regenerálják sejtjeinket, visszaállítják energiaszintünket, és felpiszkálják azokat a növekedési hormonokat, amelyektől majd megújulnak a szövetek: ez utóbbitól ráncaink kisimulását reméljük.
Húzzuk felfelé lassan a redőnyt, sosem lehet tudni, nem tollászkodik-e a párkányon egy kövér veréb, aki a japánbirsbokor helyett inkább itt kezdené meg reggeli rutinját. Lám, a nap szinte elvakít, odakint minden harsány és éles. Látjuk a szemközti szőlődombon az elhanyagolt ültetvények ide-oda meredező oszlopait, s mellettük egyfajta kontrasztként a mindig rendben lévő veteményeskertet. Ismerjük, aki gondozza, ő is ismer minket, még a két kutyánk nevét is tudja. Arra járunk rendszeresen, ő pedig, ha olykor nagyobbra nő egy-egy isten-gyalulta tök, csak kiteszi a drótkerítés elé, s ilyenkor már tudjuk: vihetjük a kecskéknek, kacsáknak nyugodtan. Szinte gyémántként ragyog be onnan a felszántott fekete föld, ritmusosan hullámzanak a göröngyök, mintha a traktor is direkt játékosan ondolálta volna őket ilyenné.
Vannak aztán napok, amikor az ébresztőóra sürgető csörömpölése is hiábavaló, újra és újra visszaszenderedünk, mintha lábunkon és kezünkön is ott ülne, mit ülne, elterülne valami csalafinta manó, aki teljes testsúlyával nyomja végtagjainkat a puha memóriahabos matracba. Már-már úgy érezzük, belesüppedünk végképp, mint valami szobányi méretű tejszínhabba, ami álságosan édes, csak azért csalogat, hogy végül el se eresszen. Ha nagy nehezen kikászálódunk, akárha ólom ágyúgolyókat húznánk a bokánkon, és vasbilincset a csuklónkon, az ablakig tartó alig két métert is hosszú-hosszú másodpercek alatt tesszük meg, a redőnyrovátkák pedig olyan lassan indulnak el felfelé, mintha éjjeli kóricálásból visszatért macskák csüngenének minden egyes lécen. Húzunk húsz-harminc centit, húzunk megint annyit, és megint, de csak homogén, fehér masszát látunk magunk előtt. Már teljesen feltárult az ablak, de szemünk még mindig homályban tapogatózza a külvilágot. Nemhogy a szőlőültetvények nem látszanak ide, pláne az ondolált szántásbarázdák, de még az utca másik oldalán lévő vad szilvafák, kornyadozó csipkeágak is csak egy-egy szénrajznyi vonalban mutatják magukat. Az előttünk lévő hatalmas japánbirsbokor csak egy groteszkül óriásra nőtt, homogén sapkabojt, odafonnyadt zöld leveleit, itt-ott rászáradt gyerek-öklömnyi terméseit elrejti előlünk. Csak onnan sejtjük, hogy az ágak végében ott trónolnak a ködbe burkolt verebek, hogy itt-ott halk csippanást, és egy-egy szárnyrebbenést hallunk, amikor szellőztetni tárjuk ki az ablakszárnyakat.
