- Kiss László: Gondolatok a metróban

Előre,
sziszegte,
előre.

A metróról
leszállva
elindultam
a mozgólépcső
felé.

Hosszú, majdhogynem
üres szakasz
vezetett odáig.

Ketten érkeztek
szemből,
egy nő,
és ő.

A fal
mellé húzódva,
kezemben könyvvel
haladtam.

A majdhogynem üres, hosszú
várakozótér váratlan
szűkülni kezdett,
ahogy felém
mozdult
a szikár,
tetovált
test.

Megütötte
a fülem:
előre.

Fölpillantottam.
Vállam csaknem
súrolta
a fal.
Előre figyelj!


Rövidre nyírt
haj, szinte sörte.

Előre figyelj!
És:
baszd meg!

Gyűlöletet láttam
a szemében.

Az üres és hosszú
folyosó végéig
elkísért
ez a tekintet
és hang.

Engem még nem
gyűlölt senki.

Tűnődtem, mi
egyebet tehettem
volna, mi
indokolhatta a rendre
utasítást.
Mit vétettem
ellene.
Hol, miben
hibáztam.

Óvodás sérelmek.
Kiközösítés általánosban.
Bántalmazó tanár,
rosszindulatú edző.

A múltja.

Törtem a fejem.

Az apja, aki verte
őt is.
Elhagyta őket
az anyukája.
Vagy, ami
végképp érthetetlen,
meghalt,
idő előtt.

Ment, vitt
a mozgólépcső
fölfelé.

Nem működő párkapcsolat.
Hűtlen szerető.
Utánafüttyentettek.

Hiszen én sem
duzzadok az önbizalomtól.
Láthatta:
olvasok.

Talán
egy rossz emlékű
kötelező.
Egy nyersen replikázó
könyvtáros.
Az órán folyton
elugró betűk.
A számok aljas
kémiája.
Biosz, fizika.
Sok fölösleges
szar.

Odafönt
arcul csapott
a könyörtelen
hőség.

Gyűlölt, pedig
nem tudja,
hogy magam is
épp eléggé
bonyolult lélek
vagyok.

És ez már sosem
fog változni.