Tacitus – a talányoktól ragyogó római történetíró, a harag és részrehajlás ellenfele – Agricola című műve elején úgy indítja az ókori mesét, hogy mai olvasója megborzong a hangütéstől, éleslátástól, ítélettől: íme, egy ember ugyanazokkal a szavakkal kérdez, mint mi, ugyanolyan viszolygással lélegzi be a romlott levegőt, mint mi, ugyanolyan megilletődéssel könyveli el a tisztes eszmék és a hosszú időn át feddhetetlen emberek eltűnését, mint mi.
Még pár perccel ezelőtt is: senki nem hitte volna, hogy tettei tétlenségbe torkollnak, számtalan meggyőződése rémálommá torzul, és kicsiny élete utolsó harmadában olyan velő-változás, vértelenség kezdi megkörnyékezni eszét, sőt eszén túli hitét, amely a némaságot jelöli ki egyedüli otthonának. Tacitus, a szófukar próféta látomása egészen korunkig ér, s bár Domitianus tizenöt esztendős önkényuralmának tűntén kezd új életet, minden zsarnokság természetrajzát vázolja fel, időtől és nemzettől függetlenül.
Ki látta volna ezt, épp e szűk másfél decennium alatt elharapózó csüggedést, amelyet harsány tódítások és ízletes, de hamis ígéretek mázvilága övezett, s enyhe meghökkenéstől vastag megbotránkozásig hömpölygött tovább napról napra az országos közönséggel? Az elején, a hüledezés tétova fázisában hiányzott még a tetszhalál édeskés ijedelme, a majd-meglátjuk ügyefogyott hápogása, az a fajsúlyossá sűrűsödő tanácstalanság, amely az uralom tizenötödik évét már az egyetemes értetlenség, a halálos keserűség és a vesztesség idétlen végjátékát fűtő bohóctréfáját vette körül. A sebaj-nemtörődömség ringatása, a még balekségnek is vélhető mozdulatlanság, a bukás bumfordi lekicsinylése nem tűnt életveszélyesnek, nem idézte fel valami sötét, naptalan átok idefészkelését, a megsemmisültség mázsás lidércét. Semmittevésünk gyönyörűségnek rémlett, és viszkető hétköznapjainkban megpróbáltunk előbb élőkből túlélők, majd túlélőkből feltámadottak, feltámadottakból – törik-szakad – kényszer-üdvözültekké vigéckedni. Ki látta volna, hogy s mint feketült paripáink fényes háta szőre, ki, hogy pokolig hosszabbodtak reményeink árnyai – egyre több fogsor csikorog, egyre több térd roggyan egészen a földig, s hogy a nagy szemfényvesztő szavak csak egy csalárd rivaldát építenek körénk, s valami beteljesületlen, noha zajosan kísért várakozást csúfolnak meg eredeti szélhámossággal.
Öregedtünk, rozsdásodtunk, rosszabbodtunk, de eleinte félre-félrekaptuk a szemünket: mert nem tudtuk néven nevezni a körülöttünk zajló tévesztést és züllöttséget. A Szégyent. Aki fölöttünk állt, a Zsarnok soha nem volt képes igazat mondani – azt hiszem, az ő anyanyelve a hazugság, a csalás, a szemérmetlenség. Élted már át azt, hogy anyanyelved kukorékolás lett? Érezted már, hogy még a semmiért is meg kell halnod? Felfogtad, hogy nincs többé örömöd, mely el tudna szabadulni a fájdalomtól? Ismered-e a gyalázatot, hogy semmit nem tudsz dicsérni, mert minden megrosszabbodott? Ismered a tébolyt, hogy rendre látod: mindenki elveszítette helyét a földön? Minden porcikánkat megfertőzte a vak Körülbelül, és mintha minden érdem és szépség csak üres szó volna, szó, szó, csírátlan szó…, és hiába őriznéd, mint valami Lényeget, vagy törékeny talizmánt. Csak azt kérdezhetted éveken át: lehetsz-e még szabad, ha virrasztasz az éjszakában?
Tacitus megrázó és képtelenül tömény modorban elemzi az önkényuralom természetét. Láthattuk és láthatjuk, egy erőszakosan uralt fortélyos decennium alatt alig-alig különböznek a véletlen és a szándékos csapások eltűntjei; a hatalom birtokosai lehetetlenné teszik a valóság üzenetét, és a valótlan valóság mindennapos-folytonos születése cáfolhatatlanul igazolja: a Semmi csakugyan létezik. Megkergültünk, mert túl sokáig nem hallottunk igazságot; megvénültünk, mert csalatkozásunk gyógyíthatatlannak tűnik, és a pártos beszéd elharapózása üres véghez vezette életünket. Tacitus ezt a pangást úgy fejezi ki: nem csak másokat éltünk túl, hanem önmagunkat is (non modo aliorum sed etiam nostri superstites sumus, angolul: we are survivors), azaz: túlélők vagyunk, túlélői önmagunknak. De közben annyi évet veszítettünk önmagunkból, amennyi alatt az ifjak az öregséget, az öregek pedig az élet végső határait elérik (exemptis e media vita tot annis, quibus iuvenes ad senectutem, senes prope ad ipsos exactae aetatis terminos per silentium venimus).
Az író nem részletezi, nem nevezi néven a szenvedés és az alattvalói gátoltatás egyes elemeit, de sejteti: az erőszak elviselői nem válhattak azzá, akik lehettek volna, azok pedig, akik már voltak valakik, mintegy összezsugorodtak önmaguk előtt, és megtanulták harminckét foggal rágni a senkiség mérgezett eledelét. Mert megvakultunk, miközben – hogy ne tévesszenek meg – négy szemmel kényszerültünk nézni bármit és mindent. Az önkényúr ránk húzta a feleslegesség kényszerzubbonyát, ettől tébolyodtunk meg: megtudtuk – többek közt, hiszen ki tudná szabatosan lajstromozni csalatkozásunk minden fordulatát –, hogy a hazafisághoz elegendő a gyűlölet, és a hűség abban áll, hogy a véglegesség szándékával, talán örökre eltávozol innen, és senki nem hiányol majd. Még jókedvünk is tele tüskével, fagyönggyel, sárral és salakkal, még derűnk is a meddőség gyümölcse – nincs többé, aki további életünk megteremtse. Szürkék és szálkák lettünk egymás szemében, mert elértünk létezésünk határára, amelytől nincs messze az édes enyészet. Űr-pilóták lettünk ezen a földön, ahol majd egyszer – talán csak utódaink idejében – magyarként és emberként meg kell tanulnunk újra járni.
De Tacitus az egyetemes bírálatot kiegészíti egy – mondatának legalsó sarkába bújtatott – toldalékkal: per silentium (azaz: miközben meghibbantunk, nem szóltunk egy szót sem). Ki állítaná, mondjuk, az értelmiségről, hogy ne zendült volna alkalmasint? Hogyne, zendült. Csakhogy minden ellenkezése közben megőrizte azokat a végzetes hibáit, amelyek éppen ehhez a diktatúrához vezettek, sőt teremtették meg észrevétlen: az arroganciát, a számonkérő attitűdöt, a fölény és a pártosság szókincsét, az „igazhitűség” birtoklásának fantomját, a türelmetlenség és kirekesztés technikáinak gyakorlatát, a kiválasztottság tudatának atmoszféráját. Úgy tűnik, a diktatúra ellenszenves cinizmusa sem segített, még legjobbjainknak sem, kiizzadni azokat az erényeket, amelyek ellensúlyt alkothattak volna, és szembeszállhattak volna a Gonosszal: a szellemi szerénységet, az értelmiségi hiúság kerülését, a személyes sérelmek csillapítását, a klikk-szellem lefojtását, a hierarchikus szemlélet lényeges enyhítését, és általában, kizárólag az igazság érdekében modellált beszédet. Hallgatáson Tacitus, semmi kétség, azt is érti: meg kellett volna tanulni az ellenfelek, sőt ellenségek párbeszédének technikáit, a részleges és kiscsoportos érdekek hangoztatásának csillapításával.
De, mi tűrés-tagadás, már csak így van: az értelmiségi önbírálat fajsúlyának és hangsúlyának erősítése – ha nem akadályozta volna is meg a halmazatos egyeduralom elfajulását – lelkiismeretünk látható működését legalább fenntartotta volna. Mindannyian felelősek vagyunk – én magam is – a jelenkor torzulásaiban, és anélkül, hogy ezt bevallanánk, képtelenek vagyunk hozzájárulni az egyetemes és közös gyógyuláshoz. Hogy úgy mondjam: új érzelmeket kell kitalálnunk, hogy mindenki számára felismerhetőbbé tegyük az igazságot. Nem szabad túl hosszan hinni abban, hogy az ellentett érdek megalkuvást vagy árulást jelent; nem szabad hinni, hogy ki-ki az anyagi érdek miatt szenvedett el változást; növelni kell magunkban a képességet és hajlandóságot, hogy elhiggyük: az igazságot nem feltétlenül semmisíti meg, ha hangoztatójának életéből hiányzik a személyes hitelesség aranyalapja. Talán az is oldhatja a Rossz jelenlétét, feszültségeit, ha belátjuk: a legnemesebb cél is más-más álarcot ölthet, ha személyes igazságok és tapasztalatok viszonyulnak egymáshoz. Mióta ismerem, megannyiszor eszembe jut Baudelaire nagy versének (Le voyage, Az utazás) axiómája: Singulière fortune où le but se déplace, / Et, n’étant nulle part, peut être n’importe où! / Où l’Homme, dont jamais l’espérance n’est lasse, / Pour trouver le repos court toujours comme un fou! (Furcsa sors a miénk: a Cél, míg űzzük, illan, / S mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol! / De az Ember elé remény reményre csillan, / S pihenést úgy keres, hogy őrültként lohol.). Mivel a közelmúltban – a nemrég elhunyt Bárdos László tollából – született egy (a Tóth Árpádénál szebb, mert szabatosabb) változat, idézem az újszülöttet: Különös végzet ez, hol a cél vándorol csak, / És mert nincsen sehol, így akárhol lehet! / S az Ember, akinek reménye sose lankad, / Nyugtát úgy keresi, hogy őrülten siet!
Itt, a végén, röviden említhetem csak meg Tacitus két súlyos intését; ezek: az igazi érték nem ismerése és az irigység soha nem irányíthatja a közítéletet, a józan önmérséklet megszerzése a legnagyobb hanyatlás idején is elengedhetetlen. A hallgatás soha nem lehet elhallgatás (meg kell tanulnunk fel- és elismerni a más szellemi partokon születő teljesítményeket). Ajánlatos viszonyban maradni más értékrendekkel, mert soha nem tudhatjuk, hová tolódhat el, miféle meggyőződés részévé válhat a cél. Kérek bizonyos megértést: nem kell helyeselni a rosszat, csupán bátorságot kell merítenünk, hogy kapcsolatba lépjünk azzal, ami tőlünk idegennek rémlik.
Korunk más-más eredetű értelmisége eltérő falanxokban menetel, és minden elutasított kínálat elismerését megalkuvásnak bélyegzi. Persze, ki tagadná, az önkénnyel szembeszállni önmagában még csak részleges erény – a Rosszat kizökkenteni reménytelen pályáiról: talán ez a legkomolyabb kihívás. Tacitus nagyszerű meglátása szerint az önkény sem a megszólalást, sem a hallgatást nem tűri. Sanyarú időkben – sejtjük – mindig emlékezni kell a jobbra, még ha beszélni nem tudunk is róla. A nagy történetíró azt mondja: a szabadság korában ugyanúgy szükség volt türelmünkre, mint ahogy az önkény korában is szükség van rá, amikor a szorongatások, az üldözések (per inquisitiones) miatt sem szavakkal, sem hallgatással nem érintkezhetünk egymással. Utóbb még az emlékezetünket is elveszítettük volna szavainkkal együtt, ha a feledés ugyanúgy hatalmunkban állana, mint a hallgatás. Tacitus mintha önmagát módosítaná, mert immár azt ajánlja: néha-néha hallgathatunk, de soha nem feledhetünk. Az emlékezet előbb megmenthet minket, mint a rögeszmés beszéd. Szabadelvűségünk hiú fitogtatásával – csupán a hírnév kedvéért – nem ingerelhetjük magunk ellen a végzetet.
Hangzatos ígéretek helyett talán ma is értelmes dolog olykor felidézni a harminchat csodálatos ember haszid legendáját: mert csupán ennyien vannak. De rajtuk nyugszik az egész emberiség erkölcsi rendje, s csak ők tudják átmenteni az egyetemes igazságot ezen a rongyos korszakon is.
