Az Orbán-rendszer gazdasági mechanizmusa, gazdasági szerkezete és gazdaságpolitikája egyaránt zsákutcában van. Gazdasági mechanizmusa piac- és versenyellenes, veszélyes a tulajdon biztonságára. A központosított állami politika az irányadó tulajdonosi kör magánérdekei által vezérelt, egyedi privilégiumok és büntetések mechanizmusa. Gazdasági szerkezete az állam erőszakos politikai beavatkozásával kialakított versenyképtelen, alacsony termelékenységű, képzetlen munkaerőre épülő, energiaéhes torz szerkezet, amelyet meg nem térülő állami presztízsberuházások és kalandor új iparosítási hullám jellemez. Az Orbán-kormány gazdaságpolitikái – unortodox, magas nyomású, kanyarban előző, „semleges” – egyrészt a pro-ciklikus, erőltetett fiskális, monetáris és jövedelempolitikai növekedéssel kiváltott inflációs gazdasághoz, másrészt zsákutcás növekedési pályához vezettek. Ebben a mechanizmusban, ezzel a szerkezettel, ilyen kiszámíthatatlan gazdaságpolitikai irányváltásokkal sújtva a magyar gazdaságnak nincs kiútja a dilettantizmus teremtette káoszból. Az Orbán-rendszer elvesztegette az elmúlt másfél évtizedet. Elpazarolta és ellopta a magyar társadalom jólétéhez, a megfelelő gazdaságszerkezet, jog- és intézményrendszer kialakításához szükséges, a magasabb termelékenység és versenyképesség megteremtését segítő európai forrásokat. A magyar gazdaság mind potenciális lehetőségeihez, mind a térség gazdaságaihoz képest rosszul teljesít.
Az utóbbi közel másfél évtized kormányzati politikája olyan gazdasági szerkezetet hozott létre, amely nem képes fenntartható, egyensúlyőrző és egyúttal dinamikus növekedést támogatni: gyökeres változás nélkül nincs esélyünk arra, hogy az Európai Unióban felzárkózó pályán maradjunk. A kormány gazdaságpolitikája miatt folyamatosan csúszunk vissza a kelet-közép-európai régió tagállamainak többféle mutatóval mért gazdaságfejlettségi rangsorában is, és az államháztartás egyre több alágazatában szembesülünk válság-közeli vagy válsághelyzettel.
A tartós lecsúszás a társadalomban elszegényedéshez, az országból távozók számának növekedéséhez, a munkaerőforrások – különösen a jó elméleti/gyakorlati felkészültség miatt keresett munkavállalók számának – elapadásához vezet. E kedvezőtlen tendenciának a megfordítása, az alrendszerek – oktatás, egészségügy, szociális szféra – válság-közeli helyzetének megváltoztatása – az értékválasztás különbözőségében is – jól megragadható, fokozatos és átfogó szerkezeti reformot igényel. Ez pedig a költségvetés bevételi, de főként kiadási szerkezetének alapos átformálását, új, a társadalom szükségleteivel összhangban lévő prioritási sorrend felállítását követeli meg.
A tulajdonviszonyok erőltetett ütemű, jogállamban elképzelhetetlen módszerekkel végrehajtott átalakítása, az állam durva, a gazdaságban betöltött történelmileg kialakult szerepétől merőben idegen beavatkozásai, a túlcentralizált irányítás a gazdasági hatékonyság csökkenéséhez vezetett. A gazdaságban károsan visszaszorult a verseny, leépült a piacgazdaság, a gazdálkodó szervezetek vezetésében megjelent a politikai igazodás kényszere. Napjainkra az állami és a magánvagyon egyre markánsabban összekeveredett, kialakult a centralizált oligarchikus gazdaság.
A szokatlanul magas beruházási hányad, amelynek egy része nem valóságos, nem segítette a gazdaság fejlődését, mivel a versenyképesség erősítése helyett elsősorban a klientúraépítést és a kormány presztízsszempontjainak érvényesítését szolgálta. Ennek következményeként nemzetközi versenyképességünk – a hozzánk hasonló adottságokkal rendelkező országokéhoz képest is – folyamatosan romlott, mivel a termelékenység a magas arányú beruházási kiadások ellenére versenytársainkhoz képest jóval lassabban emelkedett. Jelentősen nőttek a területi egyenlőtlenségek. Ehhez társult az önkormányzatok autonómiájának csorbítására, esetenként a működésük ellehetetlenítésére irányuló kormányzati magatartás.
Az államilag vezérelt új iparosítási hullám növekvő kockázatokat jelent a gazdaság számára. A magyar ipar energiafelhasználása alig több mint egy évtized alatt másfélszeresére nőtt. Ugyanakkor az összeszerelő üzemekre épülő gazdaságban jellemzővé váltak a kis hozzáadott értéket előállító nemzetközi vállalatok, például az utóbbi években tömegesen épülő akkumulátor-előállító illetőleg -bontó üzemek. Ezek a beruházások igen jelentős költségvetési forrásokat emésztenek fel a létrehozás folyamán, és további jelentős közforrás elvonást indukál a velük járó kártétel semlegesítése. Ezek a kiadások soha nem térülnek meg. Az ipar jelenleg általánosan nincs felkészülve az új technológiák alkalmazására.
A nemzetközi irányokkal teljesen ellentétes folyamatot tükröz a keleti tőke nagymértékű beáramlása. Ebben azokhoz az országokhoz váltunk hasonlóvá, ahová az ázsiai (kínai) eredetű működő tőke behatolása a nyersanyagforrások megszerzése miatt következett be. Esetünkben az uniós piacokhoz történő könnyebb hozzáférés az ok és a cél. A magyar gazdaság ugyanakkor kiszorul az Európai Unió fejlesztéseiből: a kutatás, az innováció és a digitalizáció programjaiból, vagy éppen a zöldebb Európáért meghirdetett környezetvédelmi programtámogatásokból.
A magyar gazdaság bővülése 2010 óta mindezek miatt viszonylag szerény volt: a GDP volumene összességében évente átlagosan 2,1 százalékkal nőtt. Az Európai Unió tizenegy közép-kelet-európai tagországa közül a mérsékeltebb ütemben fejlődőkhöz tartozunk: ezen országok rangsorában 2009-ben Magyarország a negyedik, 2023-ban pedig – a statisztikai módszertani különbségeket is figyelembe véve – a nyolcadik helyen állt.
Még szomorúbb a kép a háztartások egy főre jutó fogyasztásának rangsorában, amelyet ma már az egyik legfontosabb fejlettségi mutatónak tekintenek: Magyarország 2023-ban az EU 27 tagországa közül az utolsó előtti helyen állt. Fokozatos lecsúszásunkat a nyolc magyar régiónak az Európai Unió 242 régiójának rangsorában elfoglalt helye is jelzi: négy magyar régió az utolsó húsz között volt, ezen belül három az utolsó tizenöt között, míg ez utóbbi körbe a visegrádi országok közül csak egy szlovák régió, ezen túl Romániából is csak egyetlen régió tartozott.
A felelőtlen kormányzati politika következtében az utóbbi csaknem másfél évtizedben nőtt az állam eladósodottsága és romlott a pénzpiaci megítélése is. A GDP-arányos bruttó államadósság a 2009. évi 78 százalékról 2024 első félévének végére látszólagosan ugyan 75,8 százalékra csökkent, ám, ha figyelembe vesszük a magán-nyugdíjpénztári rendszer megszüntetésével előállt háromezer milliárd forintos állami kötelezettségnövekedést, akkor az összehasonlítható adósságszint legalább 83 százalék, azaz az állam eladósodottsága nőtt. A bruttó államadósság azért nem emelkedett ennél nagyobb mértékben, mert az előző évtizedben jelentős uniós támogatások érkeztek. Az államadósság növekedése azt mutatja, hogy a magyar gazdaság – a jelenlegi gazdaságpolitikai irányításfilozófiai alapokon működtetve – csak folyamatos külső, tartós, vissza nem fizetendő forrásbevonás segítségével, azaz az uniós transzferekkel működőképes. Ha a transzfer elapad – márpedig ennek valószínűsége egyre nagyobb – a magyar gazdaság kritikus helyzetbe kerül. Ezt újabb hitelek felvételével – növekvő eladósodás mellett is – lehetetlen kiváltani.
A nemzeti pénzrendszerek stabilitásának letéteményese a mindenkori kormánytól valóságosan független jegybank, amelynek ily módon történő működése az árstabilitás szükséges, de nem elégséges feltétele. A kiemelkedően magas és tartós hazai infláció többek között a Magyar Nemzeti Bank (MNB) működésbeli függetlenségének, a pénz- illetőleg intézményi rendszerfelügyelet gyakorlása hiányának, az éveken át követett ultra laza, a kormányt feltétel nélkül kiszolgáló, annak alárendelt jegybanki politikának is egyenes következménye. (Ezt tükrözi az MNB 2023 végén 2500 milliárd forintot elérő hatalmas és tartós vesztesége.) Az MNB valós függetlenségének helyreállítása nélkül nem létezik fenntartható, egyensúlyőrző, felzárkózást támogató gazdaságpolitika.
Az utóbbi 14 évben olyan gazdasági szerkezet alakult ki, ami erősen korlátozza a fejlődést és a tényleges nemzeti jövedelem-növekedést. Ide vezetett a kezdeti években unortodoxnak, majd az utóbbi időszakban magas nyomású gazdaságmodellnek nevezett gyakorlat követése általi növekedés minden áron való erőltetése, ám ennél is súlyosabb helyzetet idézhet elő a nemrég meghirdetett semleges gazdaságpolitika. Mindezek sajnos azt bizonyítják, hogy a gazdaságpolitika irányítói végképp elveszítették a realitásukat, és az ország érdekeit első helyen figyelembe vevő, azt szolgáló tájékozódási képességüket.
A magyar kormány súlyosan elhibázott politikája miatt nem sikerült hatékonyan kihasználni az Európai Unió kínálta lehetőségeket. A Magyarországnak nyújtott uniós támogatások nem az ország egészének felemelkedését, felzárkózását szolgálták; a kormány kizárólag saját híveinek gazdagodását, saját értékrend-preferenciáinak uralkodóvá tételét szolgáló fejlesztéspolitikája miatt a források a polgárok és a gazdasági szereplők többsége számára elvesztek. A magyar gazdaságpolitika csak azért igyekezett az egyensúlyi követelményeket teljesíteni, hogy se az uniós intézmények, se a hitelezők ne avatkozhassanak be az ország erőforrásainak az országot uraló politikai elit által szervezett és intézményesített megszerzésébe. A kormány európai értékekkel ellentétes politikai gyakorlata miatt veszélybe került a helyünk az európai integrációban. Ide vezetett az európai források felhasználásában jelentkező intézményesített korrupció és a kormány egyre konfrontatívabb magatartása az uniós intézményekkel szemben. A legutóbbi időkben pedig a kormány mintha lemondana arról, hogy az Európai Unió tagjaként szerződésben vállalt jogállami normákat teljesítse.
A kormány külgazdaság-politikáját a hatalmat bitorló klán külpolitikája, a klán e kurzus lényegét képező magánérdekei, és nem az ország nemzetgazdasági érdekei határozzák meg. E külgazdasági vonalvezetés jelentős mértékben járult hozzá a magyar gazdaság európai és regionális szintű lemaradásához. Az úgynevezett „keleti nyitás” a keleti autoriter rezsimekkel történő szövetségépítést és nem kizárható módon a nemzeti vagyon külföldre csempészésének elleplezését szolgálta. Új exportpiacokat nem teremtett, ellenben hozzájárul a nemzetgazdaság szuverenitásának csökkentéséhez új, keleti pénzügyi és technológiai függőségének kialakulásához. Az unió közös külpolitikájától és kereskedelempolitikájától való eltérés erodálta a magyar kormány szavahihetőségét az Európai Unióban, bizalomvesztéshez vezetett a fejlett országokbeli partnerek körében, és materiálisan is mérhetően csökkentette az ország érdekérvényesítő képességét. A magyar kormány szűkkeblű nacionalista kül- és nemzetpolitikája miatt nem volt képes kihasználni a szomszédságból és a regionális kapcsolatokból fakadó gazdaságélénkítési szinergiákat, infrastruktúra-fejlesztési lehetőségeket. A kormány – a „keleti nyitás” nyomvonalán tovább lépve – legújabban a „blokk-semleges” kül- és külgazdaság-politikát propagálja, amely a – szerinte blokkosodó – hanyatló fejlett Nyugat és a gyorsabban fejlődő Kelet közötti „hídként”, sőt érdemi partnerként ajánlja Magyarországot. E téves helyzetértékelésből eredő politika külgazdasági mozgásterünkre is negatív hatással lesz.
Mindennek következményeként annak ellenére jelentősen romlott a forint árfolyama, hogy a külgazdasági mérlegek jelenleg kedvezőek: a 2010. évi 260-265 közötti forint/euró szintről napjainkra 400-415 forint/euróra; miután ma ennyit kell fizetni egy euróért, a nemzeti vagyon jelentősen leértékelődött. Ebben az időszakban a cseh korona számottevően, míg a lengyel złoty kisebb mértékben felértékelődött. Az Európai Unióban az utóbbi években a magyarországi maginfláció egyike legmagasabbaknak, ezen belül pedig az utóbbi három évben kiemelkedően a legmagasabbak között volt.
A magyar gazdaság új érték előállítás-képességének mennyiségi és minőségi hanyatlása számos fejlődéshátráltató tényező eredője:
– Jól képzett, korszerű ismeretekkel rendelkező munkaerő korlátozottan áll rendelkezésre. A képzett fiatalok egyre nagyobb hányada külföldön keresi boldogulását. Ebben szerepe van annak, hogy az autonómia-korlátozások és a gazdasági megszorítások következtében végletesen szűkül az egyetemek és a kutatóintézetek mozgástere, süllyed az oktatás színvonala, korlátozódnak az alap- és alkalmazott kutatás lehetőségei, mindezek hatására pedig a gazdaságban konzerválódik egy rendkívül alacsony technikai, technológiai színvonal.
– A szabályozási környezet instabilitása miatt a stratégiai tervezés ellehetetlenült. A kiszámíthatatlan, rögtönzésekre épülő szabályozóváltozások növelik mind a lakosság, mind a gazdasági szereplők körében a bizonytalanságot, lehetetlenné teszik a hosszabb távú tervezést, és elriasztják a külföldi befektetőket, növelik az országkockázatot. A kormány végletesen szembekerült a valósággal, tevékenysége illúzió- és akarat-vezérelt kormányzás.
– Az állam kivonult a köz- és közintézményi szolgáltatások keret- és alapszintű garanciális követelményeinek meghatározásából, valamint ellátási rendszerfeltételeinek megteremtéséből és fenntartásából. Az egészségügy és az oktatás az állam árva gyerekeivé váltak, elégtelen részesedésük az állami kiadásokból egyre súlyosabb következményekkel jár. Az állami egészségügyi intézményekben kaotikus viszonyok alakultak ki, az ellátás színvonala – figyelemmel az egészségben eltölthető életszakasz minél hosszabb távon történő megőrzésének gazdaságbefolyásoló szempontjaira is – kritikus. A közoktatásban előtérbe kerültek az ideológiai szempontok. Az egyik legsúlyosabb probléma, hogy a magyar iskolarendszer jelenlegi formájában kontraszelektív, nem csökkenti, hanem növeli a társadalmi különbségekből fakadó hátrányokat.
A kormány szociálpolitikája egyértelműen a társadalom kettészakadásához vezetett, miközben a teljes népesség átlagos jövedelme leszakadóban van a környező országokétól. A 2010 utáni három évben csökkent, a következő hat évben nőtt, míg az utóbbi három évben gyakorlatilag nem emelkedett az átlagos reáljövedelem. Jellemző a kormányzati magatartásra, hogy az adatok tanúsága szerint 2022-ben – a választást megelőző 1500 milliárd forintot meghaladó osztogatás ellenére – az év egészében alig nőtt a reáljövedelem. A kormány kizárólag a választási eredményeknek rendeli alá a jövedelempolitikáját. Az osztogatás/megszorítás váltakozva, aktuálpolitikai érdekek mentén alkalmazott politikájának súlyos következményei vannak: a 2022-es választást követő nyári drasztikus megszorítás és ebből adódóan az infláció felpörgetése az év végére a többletjövedelmet visszavette, illetve elinflálta. Így a 2022. év egészében a reáljövedelem mindössze 2 százalékkal nőtt, 2023-ban pedig 3,6 százalékkal csökkent. Ezen belül a kormányzati szándékoknak megfelelően az alsó jövedelmi ötödbe tartozó kétmillió ember reáljövedelme jelentősen – 2022-ben 5,2, 2023-ban pedig 4,3 százalékkal – csökkent, a második ötödbe tartozó kétmilliónak pedig 2022-ben csupán 1,4 százalékkal nőtt, míg 2023-ban 3,8 százalékkal visszaesett a megelőző évhez képest.
A múlt évben a népesség 20,2 százaléka, 1 920 000 fő volt kitéve a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának. Számuk az utóbbi két évben számottevően, 180 ezer fővel nőtt. A relatív jövedelmi szegénységben élők aránya 2023-ban a népesség 14,7 százalékát tette ki, azaz 1 400 000 főt, számuk két év alatt 250 ezerrel emelkedett. Jelentősen romlott az idősek helyzete: a 65 éves és idősebb népesség körében a relatív szegénységben élők aránya a 2010. évi 4,9 százalékról ötszörösére, 24,6 százalékra emelkedett. Rendkívül nagyok a területi különbségek: Észak-Magyarországon a népesség csaknem egyharmada, 29,9 százaléka élt 2023-ban relatív jövedelmi szegénységben. Nem sokkal volt kedvezőbb Észak-Alföld és Dél-Alföld lakosságának helyzete sem: minden negyedik lakos, 26,8, illetve 24,8 százalékuk élt szegénységben 2023-ban.
A magyar népesség igen jelentős hányada, 9,3 százaléka, azaz 900 000 fő élt 2023-ban súlyos anyagi és szociális depriváció körülményei között, gyakorlatilag mélyszegénységben. Két év alatt a mélyszegénységben élők száma 20 ezer fővel nőtt. Az Európai Unióban Magyarországon az egyik legmagasabb a mélyszegénységben lévők aránya. Ennél rosszabb mutatóval 2022-ben csak Románia, Bulgária és Görögország rendelkezett. Az Európai Unió egészében a népesség 6,8 százaléka élt a nélkülözésnek ezen a szintjén. Ha megvizsgáljuk a Magyarországon mélyszegénységbe sorolhatók korösszetételét és az érintett családok helyzetét, azt tapasztaljuk, hogy a gyermekek és a 18 év alatti fiatalok az átlagos arány másfélszeresével voltak érintettek: 2023-ban a gyermekek és fiatalok 12,8, míg az idősek 8,7 százaléka kényszerült ilyen körülmények között élni. A kormány családpolitikájának anakronizmusát tükrözi, hogy a gyermekes családok 10,5 százaléka élt mélyszegénységben, ezen belül az egyszülős családok csaknem egyötöde, 19,6 százaléka, és még a kormány által különösen – de az adatok tükrében sajátosan célzottan – támogatott három és több gyermekes családok 13,3 százaléka is súlyos anyagi és szociális depriváció körülményei között élt. A roma családok közel felét, 46,7 százalékát sújtotta a mélyszegénység. A mélyszegénységben élők száma az utóbbi két évben az említett társadalmi csoportokban nem csökkent, sőt a gyermekek és 18 éven aluli fiatalok, valamint a nyugdíjasok körében kissé, a kétgyermekes családok körében 2,9 százalékponttal nőtt.
Ez az Orbán-rendszer 14 éves teljesítménye.
(A Hetényi István Kör elemzését terjedelmi okokból két részben közöljük. A következő rész a Szép Szó december 14-i számában jelenik meg.)
Csatornába (a 18-asra)
A diplomaták Andrássy Gyula Köre, a közgazdászok Hetényi István Köre és a jogászok Szalay László Köre szakpolitikai nemzeti minimumok megfogalmazása mellett döntött a gazdaság, az oktatás, a nemzetbiztonság, a külpolitika, a jogállam stb. szakterületein. Ezek a „minimálprogramok” egy mélyebb és kiterjedtebb, összefüggő szakpolitikai helyzetleírás és program alapjául szolgálhatnak. Ez az írás e kezdeményezés keretein belül készült. (A Hetényi Kör tagjai többek között: Csillag István, Gilyán György, Herczog László, Katona Tamás, Lengyel László, Petschnig Mária Zita, Pitti Zoltán, Simonovits András, Soós Károly Attila, Surányi György, Várhegyi Éva.)
