Mert hiába szárnyal magabiztosan a lélek, hiába nyammog a lét nagy kérdésein a szellem, ha sajogni kezd a zápfogunk, máris megtapasztaljuk esendőségünk és mulandóságunk. A port, amiből vétettünk.
És mi ebből éltünk. Pontosabban az apám. Fogorvosnak lenni a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában igazi főnyeremény volt. Főként úgy, hogy apám a Nagykároly melletti faluban, Szaniszlóban rendelt, oda ingázott (akkori szóval: navétázott) Szatmárnémetiből. Mire én megszülettem, már nem kellett szégyenkezni apámék „értelmiségi” mivolta miatt. Anyám diákként még munkásként hivatkozott a fogtechnikus nagyapámra, mert akkoriban az volt a menő, mármint ideológiailag. Az értelmiségi státusz nem volt ugyan olyan gyanús, mint kulákok vagy gyártulajdonosok leszármazottjainak lenni, de messze nem volt tökéletes pedigré. A „munkás” címke viszont azt is elfedte, hogy a felmenői bizony burzsujok voltak.
Nekem ezzel már nem volt gondom, büszkén élvezhettem apám fogorvoskodásának minden előnyét. Például azt, hogy szinte senki nem ment üres kézzel hozzá, csak míg a városban leginkább szappant, cigit meg borotvahabot vittek a fogfájósok, falun megfejelték ezt liszttel, cukorral, frissen kopasztott csirkével vagy disznótoros finomságokkal. Nyáron meg gyümölcsökkel és nagyon sok dinnyével. Így nekünk messze nem jelentettek akkora gondot a szűkös fejadagok, a kongó boltok, az állandó hiány, mert valami mindig árválkodott a spájzban. A többit meg pótolta a folyton éber találékonyság: a károlyi nagyapámnál közösen hizlalt disznó, a kishatárátlépő meg az ismeretségi háló. Apám ezzel is érvelt, amikor a gépészmérnöki szakra tett sikertelen egyetemi felvételim után megpróbált erre a pályára terelni. Hiszen lám, ezzel még a nehéz időket is át lehet vészelni valahogy. Nem úgy, mint az irodalommal vagy az újságírással, mely szakmákat diktatúra esetén csak jelentős megalkuvással lehet gyakorolni, míg a fájós fog ugyanúgy sajog békében és háborúban.
Azt azért sajnálom, hogy míg az én meglazult tejfogaimat a fürdőszobánkban kapta ki apám a rendelőből hozott fogóval, mellőzve minden varázslatot, addig Dusinak a kapitalista Fogtündér jött el a kihullott fogacskáiért, ráadásul édességet, olykor játékot is hozott cserébe. Egyszer történt csak, hogy „vészhelyzet” állt elő, amikor az egyik tejfog kettétört a szájában. Máig előttem a szekszárdi fogorvosnő döbbent arca, amikor rájön, hogy a gyerekkel együtt három felnőtt – egy anya és két apa – is be akar furakodni a cseppnyi rendelőbe, így adva kellő támaszt az „operáció” előtt álló páciensnek. Egy kísérő is jó lesz, nyögte ki végül, ezért a biológiai apával végül kint maradtunk. Az üres váróban kissé olyan érzésem volt, mintha épp a közös feleségünk szülne odabent, és ketten várnánk a felszabadító hírt: fiunk született!
Amúgy az én apámat is utolérte a fogorvosok átka: hiába volt jó szakember, a családjával szemben valahogy üldözte a balszerencse. Az én esetemben kétszer is lepattant egy kis darab a kerámiakoronáról, amikor a munkafolyamat legvégén fel akarta ragasztani; másnapra bedurrant az ideg az alaposan betömött fogon, egyszer pedig az egyik csatornát nem találta meg a hátsó őrlőn a gyökérkezelés során, és ez csak pár hónappal később derült ki, amikor az elvileg halott fog megint fájni kezdett. Ebből egy eset is elég lett volna ahhoz, hogy valaki dohogva fogorvost váltson. Most már azt is tudom, hogy neki sokkal jobban fájhatott, amikor nekünk fájdalmat okozott, de ezt nyilván nem mutathatta ki. Nem tudom, talán a zsibbasztók (mi így hívtuk a helyi érzéstelenítőket) fejlődtek az évek során, de ma már szinte semmit nem érzek a kellemetlen matatáson kívül, míg akkoriban percenként meg kellett állnunk, mert úgy éreztem, az inkvizítor székébe kerültem.
Az időnként rám törő fogfájás tehát egyszerre jelzi a törékenységemet és kiszolgáltatottságomat, ha netán túlságosan elbíznám magam, másrészt valami furcsa nosztalgiát is jelent (már ha képes vagyok gondolkodni), és persze tanmese Dusinak, hogy nézd csak, így jársz, ha nem mosol minden este fogat. Mert bizony hajlamos olykor ellébecolni, vagy összecsapni. (Ebben amúgy én is igen kreatív voltam: benedvesítettem a kefét, és még egy kis fogpasztát is bedörzsöltem a fogaim közé, hogy a kívánt mentolos illat is meglegyen, ha apám azt kérte, hogy leheljek rá ellenőrzésképpen. Máig rejtély számomra, hogy ennyi energia árán miért nem mostam meg inkább?) Ezért is tettünk szemmagasságba egy órát, ott kell követnie a másodpercmutatót, mert minden jó fogmosás legalább két percig tart. Ez pedig össze is jön, még ha néha elmélázva rágja csupán a fogkefét sikálás helyett. És amikor dicséretképpen megsimogatom a fejét, a mozdulatban ott van apám és nagyapám gesztusa is. A Fogtündér pedig keressen magának más melót.
