Már kora délután sötétedni kezd, s így lesz ez még jó ideig, míg el nem érjük a téli napfordulót. Onnantól, ha először csak másodpercekre, később percekre, majd aztán órákra is, de hosszabbá válik a világosság, mint a sötétség. Ha nem nézünk az óránkra, akkor is tudjuk: más ritmusba fordult át az idő, másképp jeleznek az állataink is. A minap például hajnali négykor ébredtünk a két kutya végtelen vonyítására, amit egyetlen kakas hangja tud kiváltani, pedig van az udvarban legalább hat. Nem tudni, milyen frekvencián üzen ez az egyetlen, talán a legöregebb, talán a legnyakasabb a többi közül, de még alig kezdi el, az addig békésen szunyókáló óriás schnauzerek nyöszörgésbe kezdenek, ami aztán rövid idő után ordenáré tutulásba és tülkölésbe vált át. Ilyenkor mintha meg sem hallanák, hogy az álmából hirtelen felriasztott ember előbb csak pattogósan, később már emelt hangon csitítja, figyelmezteti, hallgatásra parancsolja őket. Ám a kukorékolás és vonyítás együtt olyan magasságokba ível, hogy muszáj felkelni, papucsban kicsattogni a ház elé, és odahajtani az első kézbeeső tárgyat, ami rendszerint a cipőkanál: szavakra ilyenkor kevésbé reagálnak az önfeledt kórus tagjai, kellenek a drasztikusabb eszközök.
Hogy miért dalol a kakas reggel négykor, azt földi halandó nemigen érti. Vaksötét van még, sehol a pirkadat első apró világa, nemhogy a napfelkelte vöröslő vonala. Csak arra gondolhatunk, hogy mivel az este is hamar köszönt be, és fél ötkor már minden tyúk a saját rúdján csücsül, erre a korai időpontra kialudta magát mindenki, elvégre majd’ tizenkét órát szunyókáltak. Embernek is sok ez, nemhogy baromfinak.
A túl hosszú sötétet az ember is igyekszik valamelyest elviselhetővé tenni, ha mással nem, mesterséges fényekkel. Az északi népek a legkiválóbbak ebben, gyertyákkal, meleg hangulatú asztali lámpákkal, barátságos kis fényforrásokkal igyekeznek elviselhetővé varázsolni az arrafelé sokkal hosszabb, mord, hideg napokat. Talán ha egy dizájnos dán világítótestet tennénk a tyúkólba, mi is mentesülnénk a túl korai kukorékolás megannyi kellemetlen velejárója alól. Kettős haszna lenne ennek, hiszen a világosban tyúkjaink is úgy éreznék, nappal van, de legalábbis afféle kora nyár, amelynek fényessége őket is tojástermelésre készteti. Most ugyanis az a helyzet, hogy háromnaponta találunk egyetlen fehér kis ovális golyócskát a szalmában, s hiába van tizenöt-húsz ereje teljében lévő tojónk, legutóbb már arra vetemedtünk, hogy boltban vásároltunk egy doboz tojást. Nem volt rossz, még a sárgája is sárgállott, de valamiért a francia briósunk állaga mégsem volt olyan könnyű és puha, mint amikor a kertből hozzuk fel a friss zsákmányt.
A természetet azonban megerőszakolni nem fogjuk, miként az állatainkat sem bírjuk rá olyasmire, amiket maguktól nem tennének meg. Így inkább lemondunk a madártejről, tíz tojásos rántottáról, dús piskótáról, citromtortáról, házi majonézről. Összehúzzuk mi is magunkat egy kicsit, s bevackolunk a kevésbé fenséges téli napokra.