A költekezés őrülete, amely körülvesz minket, alig hagy utat a menekülésre. Tegnap este meghökkenve néztem a Kistehén zenekar énekesével készített rövidke riportot, amiben arról beszélt, hogy az ember a természetbe való, kapcsolatot kell építeni állatokkal, növényekkel, csend kell és ez segít megőrizni a lelki békét. Őszintén megirigyeltem ezt a jóembert. Szentendre melletti kis tanyáján, csendesen szemlélheti a világot és megvan a luxusa arra, hogy nem kell munkába járnia, prostituálva magát a közlekedés, pénz , rohanás, óra istene által.
Mivel a skót fővárosban, egy főút mellett élek, eléggé értem, mitől szenved a városi ember, mi az, ami elrabolja a lelkünket. Egyszerűen, nem tudok kilépni a rohanásból, termelnem kell, hogy fizethessünk albérletet, kocsi biztosítást, gyerekeknek csinos ruhát, ételt - mivel nincs kertem, ezért külön felár a bio termékekért -, benzint és még sok egyéb szükséges vagy felesleges terméket vagy szolgáltatást. Sokszor okoz bennem feszültséget, hogy alapvetően nem így képzeltem el az életemet, s példaképem az a volt kollégám, aki két napot dolgozott egy héten. Azért, mert racionális költési szokásai miatt nem kellett heti öt vagy hat nap eladnia munkaerejét vagy idejét valakiknek. Nem egy igénytelen emberről beszélünk, hanem valakiről, aki turkálóból öltözött és mindennap főzött, hobbija a séta, olvasás, futás volt, illetve természetjárás. Mivel azonban nem vagyok despota típus, ezért nem akarok olyan eszelős apa lenni, aki bármi áron, a gyerekeibe akarja verni eszméit vagy nézeteit.
Szóval, egy szint alatt megveszem mosolyogva a negyedik cipőt is, meg a felesleges tizedik pólót is, holott tudom, megint egy nap megy el az életemből azzal, hogy eladom a rabszolgapiacon, ismét, egyre fogyatkozó időmet.
Titkos tervem az volt, hogy keveset költök, emiatt keveset is dolgozom majd, s korán nyugdíjba mehetek. A gyerekek érkezése ezt a tervet keresztülhúzta, emiatt nem kesergek, nagyon szép családom lett és nem feledem azt a hazai sztorit, ahol a keményvonalas apa, egy tanyára rángatta ki a családot, hogy aztán 15 év után csodálkozva konstatálja, mindenki elmenekült mellőle.
Érdekes pikantériája a történetnek, hogy otthon, Egerben, csinos kis önellátó tanyánk volt, annak hívott falusi ház, kétezer négyzetméterrel, csirkékkel, fákkal, birkákkal, nyulakkal, libákkal, másfél méteres bazsalikomerdővel, tonnányi biozöldséggel. Ám ott sem találtam magam, a nagyváros felé sóhajtoztam, hiányzott a kultúra, bulik, elköltözött barátok - Kunderával szólva "Az élet máshol van".
Tudom, tudom...hülye vagyok.
Mikor vendégeskedem, mindig a kacattengert szemlélem, mások horgonyát, ki mire pazarolja el ezt a rövid életet. A garázsban álló, évente kétszer használt motorcsodát, horgászkészségeket (15 bot), a falon lógó gördeszkát, amelynek a kerekén látszik, négyszer gurultak vele összesen, kerti tavat csobogóval, padlóba épített üvegtáblát, japán fürdőszobát, felesleges 3 szobát, ötmilliós kávéfőző gépet, dobozban porosodó drónt, bakelitgyűjteményt, cipőgyűjteményt, ruhák tonnáit, felfújható kenut, sátrakat ott, ahol a kertbe se mennek ki, mert csípnek a bogarak, italhűtőt, szivarszobát, játékokat, legókat, nem olvasott, megörökölt könyvtárat, pohárkészleteket. … Magunk építjük a börtönt. Meg kell hagyni, fala csinosan cikornyázott, kacatmintás.
