Nehéz elengedni azt, amit láthattunk a héten, és amint látják, nem is engedjük el. Hargitai Miklós kollégám sem engedte el, itt olvashatják, felül, az oldalon. Vártunk néhány napot, hogy ülepedjen az „élmény”, hogyan is csapódik le a magyar közéletben az a nem mindennapi jelent, amely két politikus között zajlott le Baranyában. És persze éppen úgy, ahogy arra számítani lehetett: a kormánypárti sajtó Magyar Péter agresszivitását emelte ki, míg mások Menczer elképesztő bunkóságát hangsúlyozták. Fiatal értelmiségiek körében pedig az a vélemény, hogy mindkét fél megérdemli a másikat, és állítják: ha nincsenek kamerák, akkor biztosan összeverekedtek volna.
De lépjünk túl a konkrét eseten, inkább vizsgáljuk azt, hogy egyedi történettel állunk-e szemben, vagy a magyar politikai élet és közbeszéd végképp ebbe az irányba halad – lefelé –, vagy, netán, reménykedhetünk egy szebb, kulturálisan elfogadhatóbb időszakban? Mérföldkő volt ez, amely a további verbális atrocitások irányába lökik a magyar politikát, hogy aztán az tényleg a tettlegességig fajuljon vagy észbe kapnak a szereplők, és visszafordulnak a normalitás irányába? Elemzők úgy látják: ne számítsunk semmi jóra. Az a bizonyos valami, amit kultúrának neveznek már régen a múltba veszett; az elmúlt másfél évtized folyamatos romlást mutatott. Már régen nem beszélhetünk egymás tiszteletéről, sokkal inkább a másik megsemmisítése a cél.
Nincsenek már mindenki számára értelmeztető és élvezhető viták; szekértáborok vannak, hozzárendelt kivégző osztagokkal. Nem akarom azt állítani, hogy ebben a baloldal ne lenne partner, és pont ez, ami aggasztó a jövőre nézve.
Hogy a politikai életből teljes mértékben kikopott a tisztelet, csak az számít ki tud nagyobbat, látványosabbat ütni a másikon. És hogyan tudja saját médiáját beállítani a csatasorba. Vagyis: a pécsi jelenetsor, nem lesz egyedi, ha valaki versenyben akar maradni, még maradandóbbat kell produkálnia. A minap arról olvashattam, hogy nagy eséllyel a mesterséges intelligencia fog bekapcsolódni a lejárató kampányokba, amelynek „szerzői” ugyan rejtve maradnak, de olyan – hitelesnek tűnő – képsorokat lesz képes előállítani, amelyek a szexualitást állítják fókuszba, kitörölhetetlen emléket hagyva az olvasóban, nézőben.
Nem állítom, hogy a Menczer-Magyar duellumhoz hasonló esetek ne fordultak volna elő a világban, még csak azt sem, hogy magasabb politikai kultúraként számontartott államokban ne láttak volna ilyet – vö: Trump - , de azt azért igen, hogy egy ilyen eset ne vonzana újabbakat maga után. Vonz, mert muszáj überelni a másikat; ha Kövér László házelnökként csak az ellenzék megalázásában tudja önmagát megvalósítani, akkor előbb a helyettesei, később az összes parlamenti képviselő ebben látja a kibontakozás lehetőségét. Szóval nem pusztán az a baj, hogy ez a héten tapasztalt szomorú eset megtörtént, hanem inkább az: lesz folytatása. És a dolgok lassan odáig fajulnak, hogy az válik érthetetlenné, ha valaki kulturáltan, szofisztikáltan fogalmaz, ha szavaiból nem a gyűlölet, hanem a másik tisztelete sugárzik. Az lesz, amit ebben a pillanatban üzenetként kaptam hajdani osztálytársamtól: „én bizony pofán vágtam volna ezt a fideszest”- írta. Igaz hozzátette: ezért nem vagyok politikus.