Akkor magunktól is tudtuk, de az azt megelőző évben lépten-nyomon értésünkre adták tanáraink, hogy valami más, valami sokkal komolyabb veszi kezdetét az általános iskolában, amikor belépünk a felső tagozatosok közé. Eljött a szeptember, és megszeppenten ültünk új termünkben, vártuk az új osztályfőnököt, akit megelőzött a híre. Ez minden esetben így történt volna, mert a diák kíváncsi, milyen tanár és ember leendő osztályfőnöke. Felsőbb évesektől érdeklődtünk, és mindenfelől rossz híreket kaptunk. Megszeppentségünkben ez legalább annyira közrejátszott, mint attól a sok újdonságtól való félelem, amivel akarva-akaratlanul együtt jár az ötödik osztály elkezdése. Tömegével jönnek az új tantárgyak, az új tanárok, s vele a gyerekben lakó félelem, hogy a megnövekedett elvárásoknak hogyan leszünk képesek megfelelni. Mindezt részben magyarázza, hogy abban a korban – valamikor az 1970-es évek végén jártunk – nem az önbizalmat erősítette az oktatás és annak egész rendszere a diákokban.
Vágni lehetett a csendet az osztályban, majd hirtelen kicsapódott az ajtó, és fehér köpenyében beviharzott az osztályfőnök, aki erőteljes mozdulattal a tanári asztalra hajította a naplót. Szembefordult velünk, hosszú, kínosan lassan telő másodpercekig pásztázta az osztályt. Az egész valahogy érthetetlen volt, megtoldva azzal, hogy félreérthetetlen rosszindulat tükröződött az arcán. Ennek hatására a félelem, ami tapinthatóan már a tanár megérkezése előtt jelen volt a teremben, csak fokozódott. Nem mertünk egymásra nézni, mindenki mereven bámult maga elé, és várta, mi fog történni, amiről utólag sem tudok másként fogalmazni: nem lehetett felkészülni.
Üvöltve azzal kezdte a tanárnő, hogy „vagy megszoktok, vagy megszöktök”! A mondatnak látszólag nem volt értelme, mert az iskolai tanrend egymás mellé rendelt osztályfőnököt és diákot, így a szökés szóba sem jöhetett. Arról nem is beszélve, hogy osztályunkban szerintem senkinek meg sem fordult a fejében, hogy innen elmehet, hogy egyszerűen veheti a kalapját és átmegy egy másik osztályba vagy egy másik iskolába.
A tanári lélektani hadviselés a találkozás első percében elkezdődött. A félelemre, elnyomásra épülő nevelési gyakorlat osztályfőnökünk pedagógiai alapvetésének kiindulópontja volt. Erről az elkövetkező négy évben bőséges tapasztalatot szereztünk. Sőt, csak ilyet szereztünk. Tanár és diák soha nem egyenrangú az iskolában, bár hogy kettőjük között mekkora a távolság, döntő kérdés az oktatásban. Alávetettségben éltünk, ami történelmi példával szemléltetve leginkább a rabszolgatartó társadalmakra vagy a földesúr-jobbágy viszonyra emlékeztetett. Agresszív volt. Állandó üvöltözése mellett pofozott, vert, volt, hogy egy lánynak megtépte a haját, ám ha valaki arra gondolna, hogy ezek miatt bármilyen gondja is akadt osztályfőnökünknek, téved.
Fenyegetései miatt az osztályban történtek nem kerültek nyilvánosságra. Ma sem vagyok tisztában vele, mit tudott és érzékelt mindebből az iskola vezetése. De hogy semmit, arra gondolni se merek.