A jól nevelt ember bocsánatot kér, ha valamilyen hibát követ el. Állam- és kormányfők azonban nem szoktak bocsánatot kérni. Arra legalábbis nem emlékszem, hogy Hitler vagy Szálasi bárkitől is bocsánatot kért volna.
Akadtak azonban emlékezetes kivételek, nem is kevés. 1970-ben bejárta a világot, hogy Willy Brandt német kancellár, amikor Varsóba utazott, az egykori gettólázadás emlékműve előtt térdre ereszkedett és bocsánatot kért a náci éra rémtetteiért. Legutóbb pedig a 2022-ben Angliában trónra lépett III. Károly első hivatalos látogatásakor a volt angol gyarmat Kenyában fejezte ki “legnagyobb sajnálatát és szomorúságát az angol birodalom múltbeli bűneiért”. Fülöp belga király Kongóban tett látogatásakor mea-culpázott, “legnagyobb sajnálatát” hangsúlyozta a gyarmatosító atrocitásokért. Emmanuel Macron francia elnök 2021-ben Algériától kért bocsánatot.
Mark Rutte holland miniszterelnök 2022-ben elmondott beszédében az hangzott el: “A mai napon bocsánatot kérek a holland állam korábbi, embereket rabszolgaságba taszító politikájáért”. A norvég parlament hivatalosan bocsánatot kért a számi (lapp), kven és erdei finn őslakosságtól az erőszakos “norvégizálás” politikájáért. Japán 1950 után egész sorozat bocsánatkérést fogalmazott meg háborús bűneiért, amelyeket Ázsiában elkövetett. 2013-ban Áder János a szerb parlamentben mondta el: "Magyarország köztársasági elnökeként bocsánatot kérek azokért a bűnökért, amelyeket a II. világháború során magyarok követtek el ártatlan szerbek ellen".
Mindezek ismeretében meglepve olvastam a szalagcímet: “Putyin sajnálkozását fejezte ki” – természetesen nem a Grúziában, Moldovában és Ukrajnában elkövetett háborús bűnökért, hanem azért, mert külügyminisztere, Lavrov azt állította, hogy Hitler részben zsidó volt.
Nemrég viszont két szokatlan hivatalos amerikai bocsánatkérés keltett figyelmet: Joe Biden elnök bocsánatot kért az amerikai őslakosságtól (akiket korábban indiánoknak neveztünk) az “amerikai történelem egyik legborzasztóbb, megbocsáthatatlan fejezete, az őslakosság gyermekeinek másfél évszázados erőszakos asszimilációja miatt”. Ezzel majdnem egyidőben Mark Sucato ellentengernagy az amerikai haditengerészet nevében kért bocsánatot az alaszkai Angoon falu 420 fős, tlingit törzshöz tartozó lakosságától. Ezt a bocsánatkérést a 142 évvel ezelőtt, 1882. október 26-án történt amerikai támadás és a falu lövetése tette indokolttá.
Elgondolkodtam ezeken a bocsánatkéréseken. Tulajdonképpen az egész történelemért bocsánatot lehetne kérni, beleértve az időszámítás előtt 500-450 között lezajlott és 300 ezer áldozatot követelő görög–perzsa háborúkat, vagy Nagy Sándor időszámítás előtti negyedik században folytatott és másfélszázezer ember halálát okozó háborúját. De ki kérjen bocsánatot a rómaiak katonai akciójáért, amely a mai Izrael és Palesztina területén másfélmillió zsidó életét követelte? Giorgia Meloni olasz miniszterelnök csak nem számít jogutódnak.
A magyarok sokezer szláv őslakost öltek meg a honfoglalás során. A törökök még jóval többet a Balkán elfoglalása idején és a Magyarország elleni hódító hadjárataikban. A spanyolok füle mögött azután jócskán van gaztett, amiért bocsánatot kérhetnének: Mexikó elfoglalásától az inka birodalom megdöntésén át az inkvizícióért, melyek összesen több mint 20 millió életet követeltek. Nem is beszélve a franciákról, akik a napóleoni háborúkban 5-6 millió ember halálát okozták.
És a XX. század két világháborúja? Ki kérjen bocsánatot a mintegy 100 millió ember haláláért? Tallózva a végtelen számú háborúban az ókortól napjainkig, csupán 13 háborút emelve ki a sokaságból, ezek mintegy 160 millió ember halálát okozták. A következő években, évtizedekben a különböző kormányok egész tevékenységét leköthetnék a bocsánatkérések. És természetesen nem csak az okozott halálokért illik bocsánatot kérni. A területrablásokért is. Ez vonatkozik az amerikaiakra, germánokra, de a magyarokra is. Végülis a honfoglalás idején magunk alá gyűrtük a mai Szlovákiát, majd a mai Horvátországot. Azután Trianonban Magyarországtól vették el ezeket a területeket. Ne csodálkozzunk, ha az állam- és kormányfők zöme nem örökös bocsánatkéréssel tölti az időt.
De hát miért is tennék? A farkasnak sem jut eszébe, hogy bocsánatot kérjen, ha megöli és megeszi a bárányt. Az oroszlán nem lelkizik, ha lerágja a még élő szarvas combját. Az ember ugyanígy van a leölt marhákkal, és nincs lelkifurdalása, ha a disznókból szalonnát, sonkát és disznósajtot csinál. Végülis ez az állatvilág törvénye, az ember pedig része ennek a világnak és tudattalanul, ösztönösen követi a törvényeit.
Az ember egy tekintetben azonban nagyon is különbözik az állatoktól. Farkas nem öl meg farkast, a tigris sem tigrisekre vadászik. Az ember azonban öli embertársait. (Ebben hasonlít bizonyos cápa fajtákra, melynek "embriói" még az anyjuk hasában felfalják testvéreiket, vagy a saját gyermekét megevő jegesmedvére.) Az “ember embernek farkasa” mondás Plautus, a kiemelkedő római színműíró Szamárvásár című művéből indult hódító útjára. Plautus szerint "az ember azokkal, akiket nem ismer, nem is ember, hanem farkas" - ha az embernek ismerőse a másik, akkor embernek tekinti és emberként bánik vele, ha azonban idegen a szemében, akkor számíthat rá, hogy úgy bánik vele, mint farkas a prédájával.
Ez a mentalitás, úgy tűnik, végigkíséri az emberiség történetét. Archeológusok az afrikai Kenyában kiásták egy tízezer évvel ezelőtti tömeggyilkosság áldozatait, a XX. század pedig különlegesen hírhedett volt erről a civilizált Európában.
Az ember most már nem azért öl embert, hogy megegye áldozatait. Most inkább területeket akar foglalni, hatalmi befolyást nyerni más országok felett. Valljuk be, amikor még az ember megette a másik embert, akkor indokoltabb volt az emberölés. Nem szólnék egy szót sem, ha Putyin azért háborúzna, mert annyira éhes, hogy meg akarná enni Zelenszkijt. De hogy Ukrajnát szeretné elnyelni, az már visszataszító.
Még az Elfújta a szél című musical szövege is így szól: ”Nézz le ránk, Uram! / Miért e vérfolyam? /…Az ember ember farkasa, / Hiába száll hozzád ima”. A norvég parlament, Willy Brandt és Joe Biden bocsánatkérő gesztusainak nemcsak helyük van, de fontos funkciójuk is a civilizált társadalom nevelésében.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.