te vagy az első rákos a volt
általános iskolai osztályból.
mintha beteljesült volna valami
átok, mintha tényleg valamiféle
jelölés lett volna, amikor mindig
elsőre kidobtunk a tesiórákon.
te voltál az első, akit csúfolni
kezdtünk, talán mert a nyelved
alatt egy tornádó roncsolta a
beszédet. a többi évfolyamtól
pedig, mint egy kihalás szélére
sodródott állatot, óvtunk, hogy
csak mi csinálhassunk veled bármit
és bárhogy.
a becsengetés megállított bennünk
mindig valamit. megfeszített állkapcsaink,
mint leomlásra váró falak, mozdulatlanok.
tekinteteink akár a szobanövények.
gondolataink gátlástalanok, tetteink pedig
makulátlanok. csak néztünk figyelem nélkül,
mint a hullák. igazi szobrok voltunk,
mikor fényképeztek,
minden érzelmet leretusáltak arcunkról.
emlékszel, mikor f. j. a táskámból
kihajigálta a penészes szendvicseimet
a terem közepére? én pedig a földbe
süllyesztettem magam, mintha vízbe
és próbáltam kiszorítani saját súlyomat,
hogy minél mélyebbre merülhessek és
legalább erre az időre eltűnhessek
a szemetek elől. de így is kiválóan láthattátok,
amint rohangálok a rothadó szendvicsekkel a
kuka száját némára tömni. emlékszel, hogy
mégis veled vitették le a szemetet,
engem sírni hagytak. hidd el, igyekszem
megfelelően elhasználni emlékezetemet,
hogy méltó módon elfelejthessem mindezt.
azon a napon, mint valami gusztustalan
puhatestű, szinte csak csúsztattam magam
az öltözőig, és csontig vetkőztem volna.
azon a tesiórán nem minket dobáltak,
valahogy mintha csak nekünk rajzolódott
volna ki az arcunk, ezen a kijavíthatatlan
fényképen. pedig soha nem volt kegyelem,
itt mindenki ellensége volt mindenkinek.
az első éjszaka, mikor iszonyodtam
a reggeltől. neked ez természetes volt.
te már megszoktad ekkorra, hogy éjjel
mindig fent vagy, a nappalokat pedig
nyitott szemmel alszod végig.
másnap, mintha semmi nem történt
volna, rezzenéstelenül ott álltunk
az osztály előtt és még most is hallom,
ahogy recseg belőled:
judit néninek tisztelettel jelentem,
az osztály létszáma egyelőre változatlan.