Lilo Baur rendezőnő, aki pályája kezdetén a legnagyobb színházalkotók mellett volt színésznő (mint Peter Brook és Simon MacBurney, hogy csak kettőt említsünk), színes, életigenlő előadásairól vált híressé, és immáron a hatodik produkcióját jegyzi Molière egykori színházában.
Harpagon gyanús kölcsönügyleteken tollasodó, ám a garasokat fogához verő figuráját még az is ismeri, aki nem sok színházat látott életében. Egy emberi attitűd, egy világszemlélet prototípusává vált, és úgy épült be mindennapi fogalmaink közé, mint a görög mitológia Sziszüphosza. Az 1668-as bemutató mégsem aratott sikert. De vajon miért? Nem volt testközeli az élmény az akkori nézőknek? Kevéssé valószínű, hiszen Molière-t is hitelezői, és az előlük való folyamatos menekülés ihlették darabja megírására. A szerző, aki első társulatának anyagi fiaskója után maga is ült néhány napot az adósok börtönében, jól ismerte a világ örök dualitását: tudniillik, hogy mindig lesznek olyanok, akiknek van, és olyanok, akiknek nincs. És talán éppen ezért nem tartott sokáig a sikertelenség sem. A fösvényt ma Molière második legtöbbet játszott darabjaként tartja számon az utókor – csak a Comédie Française-ben 2700 feletti előadásszámmal (persze különböző rendezésekben).
Ez a mostani adaptáció, melyet Lilo Baur 2022-ben, a szerző születésének 200. évfordulóján mutatott be, ellép a hagyományos parókás, Napkirály korabeli miliőtől, és egy közelebbi múltba, az 1950-es évekbe helyezi át a cselekményt. Harpagon háza Párizsból egy svájci tó partjára kerül át, és annak kertjében, a víz szélén, illetve egy golfpályán játszódik. A helyszínek abszolút adottak arra, hogy jó helyzetekre és csavarokra adjanak lehetőséget. Harpagon golfautóval furikázik, a fiatalok megmártóznak a tóban – a szituációk szinte tálcán kínálják magukat. De hiába. Végig nem vitt, ki nem használt helyzetek, apró játékok, és gegek sokasága marad beteljesületlenül. Hiába a golfautó, a tópart, a nyugágy, és a fémdetektor, amivel a Harpagon kincsét keresők pásztázzák a gyepet. Megrendezett jelenetek híján a hosszú monológok unalmasan, álmosítóan hatnak. Kivész belőlük a játékosság. Kérdés, van- e így értelme az aktualizálásnak? Tényleg ettől lesz több, maibb egy előadás, vagy csak haszontalan keretként lóg a darab körül? Vajon nem inkább egy aprólékosan, részletgazdagon kidolgozott színészvezetés lett volna célravezető, ami kontrasztba állítja a korabeli és mai modern világ kínálta helyzetkomikumokat?
Mert ember, azaz színészanyag volna rá bőven, a Comédie Française méltán híres társulata ismét hozza nagyszerű formáját. Zsonglőrjei ők ennek a mára már igencsak veretesnek számító Molière-i franciának, ami őket hallgatva teljes fényében tündököl. Laurent Stocker Harpagonja úgy komikus, hogy közben véresen komoly. Önzése, egója húsbavágó, miközben nélkülöz minden historizáló felhangot.
Aztán egyszer csak, a szünet nélkül játszott előadás második felében megváltozik minden. A színpad mintegy életre kap, és az előadás lélegezni kezd. Friss lesz, és humoros, mint egy könnyed modernkori commedia dell’arte. A nagy végkifejlet jeleneteiben minden szereplő összegyűlik. A színpad fölé színes égősorokat húznak, és mint egy nagy olaszos Fiestában mindenki egyszerre beszél, kiabál, magyarázkodik. Harpagon elveszettnek hitt kincses ládája megkerül, és minden szerelmes annak rendje és módja szerint egymásra talál. A tópart funkciójára is fény derült, amikor slusszpoénként a ládát egy óvatlan pillanatban gazdája a vízbe ejti. A jogtalanul szerzett vagyon mégis elvétetik tőle, mégpedig saját óvatlanságából.
Szeretem ezt a befejezést. Egyszer azért szívesen megnézném e mesterien sikerült második részhez illő darab kezdést is. Talán előkerül majd a tó fenekéről.
Aztán egyszer csak, a szünet nélkül játszott előadás második felében megváltozik minden. A színpad mintegy életre kap, és az előadás lélegezni kezd.
