Takaros az előszoba, s kicsit zsúfolt, ahogyan az errefelé, egy alföldi faluban lenni szokott. Mintha az itt élőknek elegendő lenne a síkság tágassága, a róna végtelensége odakint, idebent inkább egyfajta barátságos barlangra vágynak. Így aztán már a bejáratot szűkítik, a cipők is kiszorulnak a lábtörlő mellé, igaz, legalább szépen, katonás rendben sorakoznak ott, s ha közelebbről megnézi az ember, mintha mindegyiket frissen pucolta volna ki a gazdájuk. A fogason is több kabát lóg, mint amennyit ésszerűen használniuk kellene ebben a szezonban a háziaknak: még a tavaszi átmeneti is ott lebeg a nagy fekete posztó felett, nem beszélve a sildes sapkáról, aminek ilyenkor télen végképp nincs itt az ideje. A falon, alig centiméternyi távolságra egymástól legalább tizenkét, festett tányér virít, egyik színesebb, mint a másik. Van, amelyiken felirat is hirdeti, hogy „Isten hozott”, más egy-egy odapingált keresztnévvel utal a korabeli díszítési szokásokra.
Látogatóba jövök, ha erre halad az utam, rendszerint beugrom a nénihez, akitől korábban a szilvalekvárokat vettem. Jó masszív, ízes anyag ez, megbízható, így biztosan nem folyik ki a buktából, hókifliből, s még a bécsi linzeren is csak módjával terül el, ráadásul nincs benne egy grammnyi cukor vagy tartósító, így több kanállal is lehet belőle enni lelkifurdalás nélkül. Bőbeszédű az asszony, jól egészíti ki párját, akinek szava alig van, tettrekészsége annál inkább. Legtöbbször az udvaron érem, ahol ha éppen nem a járdát sepri, akkor bütyköl valamit, igazít, javítgat, vagy éppen komótosan pakol be a fáskamrába nagy halom szépen hasábokra vágott kuglit. Csak megböki a sapkáját, ha meglát, talán megáll egy-két másodperce, nyomon követve, bejutok -e a házba rendben, aztán teszi a dolgát tovább.
Most azonban nem látom az udvaron. Igaz hideg van, ködös és nyirkos december közepe, de eddig az időjárás nemigen zavarta a kinti munkákban. Óvatosan kopogok az ajtón, várom, hogy ő nyitja ki, mert beszaladt meginni egy cukros kávét, kamillateát, aztán már mellőzzük is egymást, hogy haladjon tovább.
A néni az. Feketében van, de ez első ránézésre fel sem tűnik. Mintha errefelé az idős asszonyok mindig feketében lennének, ha nem is olyan komorban, legalább sötét szürkében. Hellyel kínál, pedig nem szokott, nem vagyunk ennyire közeli viszonyban, de most mintha fontos lenne neki, hogy maradjak. Előbb csak a lekváros doboz tetejét babrálja, aztán teával kínál, kakukkfűből meg bodzavirágból főzte, mondja, és levendula mézzel ízesítette.
Kérdezem, hol a bácsi, szárazon feleli, meghalt, úgy fél évvel ezelőtt. Nem volt beteg, még csak megfázva se, jól meg is vacsorázott, friss lecsót kolbásszal, jó puha kenyérrel, aztán lefeküdt aludni, mint mindig. Ő még elmosogatott, aztán nem sokkal később melléfeküdt. A bácsi még átnyúlt, megfogta a kezét, ahogy felidézi, így alszanak már vagy ötven éve. Hajnalban is csak arra riadt fel, hogy már nem érinti őt a meleg kéz, egy sóhajtás se volt, csak az a kapocs engedett el végleg.