Félreértés ne essék: Menczer Tamásban semmiféle potenciált nem látunk arra, hogy akár csak a pátyi Petőfi utca lakóit a rémuralma alá hajtsa két arcoskodó-tenyérbemászó Facebook-poszt jól megérdemelt szünetében. Azt sem gondolnánk, hogy kínosan kitüremkedő hajlam fedezhető fel benne némi diktátorvircsaftra. Menczer Tamás csak egy kósza paraszt a sakktáblán, akit előreküldtek rombolni: üsd-vágd, nem apád.
A gond, mint megannyiszor az emberiség bölcs hatalomátruházó igyekezetének történetében, ismét a vezérrel van, és a vezér rendszerével. Azt kellene egyszer jól bevésnünk: a vezér, aki a nemzet (szerencsétlenségünkre: a magyarok) érdekére hivatkozva tévedhetetlennek és kiválasztottnak érzi magát, bizonyoson letért a józanság útjáról. Még akkor is, ha Istent és a családot lobogtatja a feje fölött energikusan, és a haza jelszavát kántálja fáradhatatlanul.
A kellemetlen pofa
– És a haza?
– Az is – mondta Moviszter, és elakadt, mert egy jó kifejezést keresett. – Tetszik tudni: az is valami nagyon szép és nagyon tág fogalom. Túlságosan nagy. Mennyi bűnt követnek el a nevében.
Kosztolányi Moviszter doktora érvel így az Édes Annában, de nem csak ő szemléli így az emberiesség nevében a emberiséggel és a hazával visszaélőket. A jobboldali politikai közössége embere, Wass Albert is elmélkedett már ezen. Szerinte „a hazaszeretet ott kezdődik, amikor egymást szeretik azok, akik egy hazában élnek. De ezt olyan nehezen értik meg az emberek.” Egymást szeretni a magyarok aligha fogják ebben az évezredben, gondolhatjuk, ha arra eszmélünk, hogy eléggé elítélhető módon ismét megnézzük Menczer pécsi attakját. „Úgy látszik, hogy a magyarnak hiába írták a történelmet. Nem okul semmin. Még csak saját kárán sem”, jegyezte meg Kossuth Lajos meglehetősen bölcsen. És hogy Mikszáth Kálmánt se kelljen nélkülöznünk, a kiváló prózaíró, újságíró (és nem mellesleg parlamenter) így fogta meg a magyarság lényegét: „A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleun: ejnye, de kellemetlen pofája van!”
Haza és igazság. Ki a hazafi? Mi a hazafi? És pláne (ehhez értünk jobban) ki nem az? Ki az áruló? Mit árul az áruló? Vagy kit?
A Fidesz tizennégy éves országlása egy értékrendszert árult el, a nyugatos, európai, liberális eszményekét. (Jegyezzük meg: konzervatív liberalizmus is létezik, de még hogy.) Liberálisnak lenni jó esetben annyit tesz, hogy nem kérdőjelezzük meg a másik jogát a lélegzetvételhez. Se. Orbán Viktor megérezte (megmérte), hogy a magyarokban sok száz év szívás után erős késztetés van a sikerre, akár azon az áron is, hogy „dögöljön meg a másik tehene is”. A tanárok? Egész nyáron hédereznek. A cigányok? Nem csak nyáron. A hajléktalanok? Ők tehetnek róla, és különben is, fürödjenek le. Nem vitatnánk, hogy a nemzeti konzervativizmus ezeknél sokkal nemesebb értékeket is őriz, de abban bizonyosak vagyunk, hogy a hatalom kizárólagos megtartásához ragaszkodó államrend építése nem tartozik közéjük (és nem mellesleg alaptörvény-ellenes.) Ugyancsak bajosan okolható meg egy akadémikus vitában, hogy a nemzeti konzervativizmusban, hovatovább patriotizmusban miért lesz gazdagabb a néhai brit királynőnél a miniszterelnök gyerekkori barátja. Egy gázszerelő, aki A tanú című film majd minden kliséjét visszamondja. És az is nehezen indokolható, hogy miért kell a világ pénzét elégetni egy keresztény kurzusnak a gyűlöletkeltésben jeleskedő kormánypropagandára.
Ugyanitt kell megemlékeznünk arról a tévedésről is, hogy a Fidesz/Orbán folyamatosan a magyarok nevében beszél, és a magyarok érdekéről beszél. Ez ugye roppant arrogáns.
